Az ötödik királynő /Narnia ff./

~ XI. FEJEZET: Újra együtt ~

Mikor másnap reggelinél újra találkoztam a Pevensie-testvérekkel, komolyan elfogott a bűntudat, amiért én nyugodtan tudtam aludni az éjszaka. Igazság szerint hosszú idő óta először aludtam igazán mélyen, és noha egyáltalán nem emlékeztem arra, mit álmodtam, abban biztos voltam, hogy olyan mesebeli és csodálatos volt, mintha egy könyvben olvastam volna. Ébredés után frissnek és üdének éreztem magam, de amint megpillantottam a barátaim arcát, láttam, hogy ezzel egyedül vagyok. Peter szeme alatt sötét karikák húzódtak, Susan egyenesen maga elé meredve, gépiesen tömte magába a reggelire kapott zabkását, Lucy pedig a tányérjába bámult, mintha azon őrlődne magában, mi értelme van egyáltalán az evésnek. A mosoly, amivel köszönteni akartam őket, azonnal lehervadt az arcomról, miközben óvatosan leültem a hosszú asztal másik oldalára, hogy szemben legyek velük.

– Sziasztok! – mondtam halkan. A három testvér egyszerre kapta fel a fejét, mintha csak most vennék észre, hogy ott vagyok.

– Szia, Amy! – erőltetett magára egy mosolyt Peter, de ez a mosoly is inkább szomorú grimaszként hatott.

– Hogy vagytok? – kérdeztem, aggodalmasan pillantva egyikőjükről a másikra.

– Nincs étvágyam – szólalt meg egyszer csak Lucy.

Susan elgyötörten felsóhajtott

– Kérlek, Lucy, ne vitatkozz, és edd meg a reggelit! – utasította a kishúgát. – Másképp egész nap éhes leszel, és a nyakunkon fogsz lógni.

– Edmund miatt aggódtok? – Költői kérdés volt. Mi más miatt viselkedtek volna így? De azért reméltem, hogy ezzel beindíthatom a beszélgetést.

– Azt sem tudhatjuk, mi lett vele, miután bement abba a palotába! – Peter belecsapta a kanalát a tányérjába, és olyan hangosan kezdett kiabálni, hogy a sátorban mindenki felénk fordult. A szőke fiút azonban ez nem érdekelte, és azt hiszem, tulajdonképpen nem is nekem beszélt, inkább saját magának magyarázott. – Lehet hogy börtönbe zárták, és azóta is ott van. Vagy hogy a boszorkánynak elege lett belőle, és egyszerűen kidobta onnét, most pedig egyedül kóborol valamelyik erdőben. Ha pedig tényleg ez történt, akár vissza is mehetett a ruhásszekrényhez, és már rég otthon van. Na és mi van, ha megölték, vagy végképp átállt a boszorkány oldalára!

– Peter! – zökkentette ki a bátyját Susan rosszallóan, és célzatosan Lucy bökött. A kislány a szájába kanalazott egy nagy adag zabkását, hogy könnyebb legyen elfojtania a sírást, de az arca már szinte teljesen kivörösödött, a tekintete pedig furcsán fátyolos volt.

A látvány, hogy mennyire felzaklatja ezzel a húgát, némileg lecsillapította Peter tehetetlen dühét. Összeszorította az állkapcsát, és mélyet sóhajtott.

– Ne haragudj, Lu – motyogta. A kislány immár könnyes szemekkel nézett fel ránk, egyikünkről a másikunkra kapkodva a pillantását.

– Te tényleg azt hiszed, hogy visszament nélkülünk?! – kérdezte halkan, de indulatosan. – Ő a testvérünk, Peter!

– Biztosan nem ment vissza – szóltam közbe gyorsan, még mielőtt kitörhetett volna a készülődő vihar a Pevensie-k között. Erre mindhárman felém fordultak, amitől némiképp zavarba jöttem. – Úgy értem... Edmund és én nem jöttünk ki valami jól, de... abban biztos vagyok, hogy nem teljesen rossz ember. Nem hagyott volna itt titeket. – Én magam nem gondoltam teljesen komolyan azt, amit mondtam, de úgy tűnt, a testvéreket némiképp megnyugtatják a szavaim.

– A Fehér Boszi babonázta meg! – jelentette ki Lucy mély meggyőződéssel. – Biztos a varázspálcáját használta. Vagy édességet adott neki, mint a Jancsi és Juliskában. Lehet, hogy a palotája igazából nem is jég, hanem cukorból van!