Az ötödik királynő /Narnia ff./

~ II. FEJEZET: A ruhásszekrény ~

– De-fe-neszt-rá-ci-ó – szótagolta lassan Susan, mutatóujjával a pergamen-szerűvé sárgult lapokon követve a szó betűit. Felnézett, de mikor látta, hogy senki sem figyelt rá, bosszúsan fújtatott egyet. – Gyerünk, Peter! Defenesztráció...

A legidősebb Pevensie testvér hangosan felnyögve hátra hajtotta a fejét a fotelja háttámlájára. Jól láthatóan semmi kedve nem volt ismeretlen szavak jelentéseit találgatni.

– Ez latinul van? – nézett végül szenvedő arccal a húgára.

Eközben Edmund is kikászálódott a karosszék alól, amely alatt eddig buzgón matatott valamivel.

– Így van latinul, hogy "dögunalmas játék"? – kérdezte lesajnálóan a nővérétől.

Su dühös pillantást vetett rá, de azért becsukta a fenyegető vastagságú könyvet.

Hangos nyögéssel elterültem az egyik karosszékben, úgy, hogy a fejem és a térdem a két karfáján legyen. Kényelmetlen helyzet volt, de legalább szokatlan. Hagytam, hogy a nyakam teljesen elgémberedve hátra hajtsa a fejemet - így fejjel lefelé fordulva figyelhettem a szemközti ablak üvegén leszaladó esőcseppeket.

– Már egy örökkévalóság óta zuhog – sóhajtottam fel tehetetlenül. – Mikor áll már végre el?

Erre mondják azt, hogy pech. Éppen azon a reggelen, amikor feltett szándékunk volt kimenni, és egy kicsit elterelni Lucy gondolatait Edmund tegnap esti megjegyzéseiről, arra kell ébrednünk, hogy az eső úgy esik, mintha dézsából öntenék. Nyoma sem volt már a tegnapi derűs, napos időnek - az eget szürke felhők takarták el, a táj baljós ködbe burkolózott, a fák ágait veszettül cibálta ide-oda a szél. Ilyen ítéletidőben természetesen szó sem lehetett arról, hogy kitegyük a lábunkat a házból, és emellett mintha még a tegnapi kalandvágyunkat is elmosta volna az eső. A ház számtalan nappalijának egyikébe vetettük be magunkat, és próbáltuk elfoglalni magunkat valamivel, de kísérleteink nem vezettek sok eredményre: Lucy az ablakhoz telepedett, és kifejezéstelen arccal meredt a szürkeségbe; Peter a fotelben ült, és a mennyezet repedéseit vizsgálgatta elmélyülten; Susan könyveket szedegetett le találomra a polcról, de mind tele volt érthetetlen szavakkal, amiket egyikünk se ismert; Edmund az egyik szék alatt feküdt, mint valami autószerelő, és elmélyülten szöszmötölt magában; én pedig azzal "szórakoztattam" magam és a többieket, hogy minél több lehetetlen pózt találjak a karosszékben.

Egyébként Peternek igaza volt: Mrs. Macready egész nap felénk se nézett. Igaz, reggel felkeltett minket, és tegnap vacsora után felkísért mindenkit a szobájába, de egész nap színét se láttuk. Edmund reménykedve megjegyezte, hogy talán eltévedt a házban, és hamarosan úgyis felfalja majd a professzor egyik kitömött vadállata, de végül mindig csalódnia kellett, amikor a nő felbukkant valamelyik sarkon, hogy rápirítson a legújabb pimaszságáért.

Apropó professzor... Valóban nagyon lefoglalhatták azok a bizonyos kutatások, ugyanis még a vacsoránál sem találkoztunk vele. Személyét valamiféle furcsa, rejtélyes aura lengte körbe, mintha egy mesefigurával élnénk egy fedél alatt, aki ráadásul láthatatlan is. De tekintve, hogy végülis miatta lakhatunk, ha csak ideinglenesen is, ebben a villában, hajlandó voltam neki ezt megbocsátani. És, habár ezt soha senkinek nem vallottam volna be, kicsit ijesztő volt a bogaras, öreg professzor gondolata.

Így hát ott ültünk a nappaliban, némán, a gondolatainkba merülve, és nyugalmunkból eddig csak Susan rángatott ki minket, de most, Edmundnak hála, ő is felhagyott a beszéddel, és lebiggyesztett ajkakkal meredt maga elé. Csend ülte meg a szobát, amit csak Edmund fékezhetetlen lába tört meg, ami ütemesen kopogott a szőnyegen.