Az ötödik királynő /Narnia ff./

~ I. FEJEZET: A Kirke-ház ~

A fiú már legalább tizenöt perce rugdosta az ülésemet, amikor oldalra fordítottam a fejem, és rászóltam:

– Hé, bocsi, de nem hagynád abba? Elég idegesítő.

Az erre csak egy nemtörődöm fintort vágott, és tovább folytatta, mintha mi sem történt volna. Dühösen fújtattam egyet, és olyan szorosan markoltam meg a bőröndöm fülét, hogy az ujjperceim szinte elfehéredtek.

A vonat nagyot zökkent, és a kupéban mindenki ugrott egyet az üléseken - az egyik, magasabb, szőke hajú fiú be is verte a fejét a poggyásztartóba. Újra végignéztem az utastársaimon - mind nagyjából velem egykorúak voltak, a legidősebb sem lehetett több tizenöt évesnél. Nem lepett meg különösebben - az állomáson láthattuk, hogy a vonatunk szinte csak gyerekeket szállít. Gyerekeket, akiket lepasszoltak.

Vagy valami ilyesmi.

A mellettem ülő fiú a zökkenés idejére legalább leállt a zajongással, most azonban kifejezéstelen arccal újra kezdte. Összeszorítottam a fogamat, hogy visszafogjam az ösztönösen előbukkani akaró... hát, nem túl szívélyes szavaimat. Helyette inkább kibámultam az ablakon, és a sebesen elsuhanó tájat nézve azon járt az eszem, hogy hová is tartok egyáltalán.

Persze, természetesen tudtam, merre is megy a szerelvény, melyik megállónál kell leszállnom, és hogy kihez megyek. De egy egyszerű cím (ami szó szerint az Isten háta mögött szinonimája lehetett volna) az én helyzetemben sajnos nem ért semmit. Nem csak egyszerű rokonlátogatásra indultam egy távoli nagynénihez vagy nagybácsihoz. Ugyanis, ha minden úgy alakul, ahogy az újságok és az okos emberek állítják, a ház, ahová éppen utazom, néhány hónapra konkrétan az otthonom lesz.

Elnézve az ablakon túli világot, a fákat, madarakat, virágokat... nehéz volt elképzelni is, hogy mindeközben, valahol a világban, nem is olyan messze háború dúl - rémes, kegyetlen háború, amely még az én apukámat is magával rántotta. A gondolatra, hogy míg én itt ülök, biztonságban, épségben, ő valahol a fronton harcol a hazánkért, Angliáért, kis híján könnyek szöktek a szemembe - bár ő ezt határozottan nem így fogalmazta volna meg.

– Elsősorban a békéért harcolunk, Amy – mondta sokszor, mielőtt elment volna. – A béke az egyik legingatagabb dolog a világon, és az emberiség szereti minél többször felborítani.

Volt, hogy úgy éreztem, ennek a mondatnak semmi értelme. Mi lehet az a dolog a világon, amely annyira értékes az embernek, hogy képes miatta ölni, családokat szétszakítani, másokat nyomorba dönteni... egyetlen olyan indok sem jutott az eszembe, amely minderre választ adott volna. És mégis ott ültem, a vonaton, kezemben egy bőrönd a legszükségesebbekkel, egy ismeretlen, idegen hely felé tartva, és fogalmam sem volt, mi vár rám.

Mostanság ugyanis, hogy minél több férfi mehessen katonának, és a gyerekek se maradjanak egyedül, a kormány létrehozott egy programot, amelynek a lényege az volt, hogy a gazdag, öreg emberek, akiket jóformán meg sem érintett a háború szele, a szükséges hónapkra örökbe fogadták azok gyermekeit, akik szerint már otthon sem számítottak a dolgok biztonságosnak. Noha eleinte hadakoztam ellene, és hallani sem akartam a dologról, végül beláttam, hogy apa csak úgy lehet teljesen nyugodt, ha engem biztonságban tud. Csak miatta vállaltam ezt az egészet, csak miatta adtam be végül a jelentkezésemet a programba. Sikerült bekerülnünk, és egy héttel ezelőtt meg is kaptuk a levelet, hogy az elkövetkezendő időket egy bizonyos Digory Kirke professzor házában töltöm majd - hogy szerencsémre vagy szerencsétlenségemre, azt egyenlőre nem tudtam eldönteni.

Éreztem, ahogy a vonat lassítani kezd alattunk. Felkaptam a fejem, és rögtön fülelni kezdtem, hogy meghalljam a minden megálló nevét kiabáló kalauzt.