Szőke herceg limuzinban

12.FEJEZET

A reggelem valahogy sehogy sem akart összejönni. Felkeltem hajnali 5-kor, ami azért baj, mert ha egyszer felkelek akkor nem tudok visszaaludni. Szóval igen, egy óráig próbáltam elaludni, aztán amikor végre sikerült és már félálomban voltam, megszólalt az ébresztő. Ezeket után alig telt el 10 perc és egy újabb balszerencse következett be. Nem találtam a kedvenc nadrágomat, és amikor úgy döntöttem, hogy akkor egy másikat veszek fel, azt sem találtam. Úgy unblock nem találtam egyiket sem, ezért lementem és mily meglepően a mosógépben találtam meg őket. Nem nagyon lepődtem meg, régebben csinálták ezt a húgaim és mostanában nem "prankeltek" meg, ezért azt hittem kinőtték. Hát úgy látszik visszatértek a jó szokásaikhoz. A baj csak az, hogy mire lejár a mosógép már eleve iskolában kéne lennem, ráadásul még meg is kéne száradnia! Visszaballagtam a szobámba és szemügyre vettem az utolsó lehetőséget. Egy szoknya volt, nyílván, csakhogy én utoljára kilencedikben hordtam szoknyát. Még a sulis ünnepségeken is elegáns nadrágot voltam csak hajlandó felvenni. Szerencsére a szoknya fekete volt, és amikor felpróbáltam, jó is volt rám. Komolyan mondom, amikor megláttam magam az egész alakos tükörben, azt gondoltam, hogy oké, akkor pizsamában megyünk. Végül negyedóra tanakodás után a szoknya mellett döntöttem. Felvettem hozzá egy szürke pólót, nejlon harisnyát, a hajamat három másodperc alatt begumiztam és a végén pedig csak felkaptam az egyik pulcsimat és már száguldottam is le a konyhába. Késésben voltam a ruha problémák miatt, ezért a kávémat út közben akartam meginni, csakhogy nem volt mit meginni. Pedig emlékszem, hogy este még lejöttem és direkt csináltam, hogy legyen reggel. Mi ez, Szívassuk Meg Alexet Nap? Időm már nem volt, hogy újat csináljak, szóval kávé és a kedvenc nadrágom nélkül indultam iskolába. Pedig a mai nagy nap volt, matek szintfelmérőt írtunk és 200% -ot ért a jegy. Én meg nem voltam épp a legjobb formámban.

-Hé fiúk! -kezdtem el integetni Lewis-éknak amikor megláttam őket a suli előtt. Ők csak hidegen bámultak rám, én pedig nem értettem mit tettem, hogy így reagáltak. Viszont amikor közelebb értem mintha sokkból ébredtek volna, jöttek és köszöntek. Körbeálltak és úgy néztek tovább, mint valami kirakati árut.

-Na jó, mit bámultok ennyire?! -elégeltem meg, hogy már öt perce csak néztek.

-Csak, sosem láttunk még szoknyában... -szólt Jacob, én pedig rájöttem, hogy azért néztek olyan csúnyán az előbb, mert nem ismertek meg. A szívemről egy hatalmas kő esett le, a fiúk nekem ugyanis a családom már és soha nem tennék olyat ami a kárukra megy.

-Dögös vagy. -nyögte be Andrew miután megbámulta a lábaimat. Már emeltem a kezem, hogy megüssem, de egy jött egy nagyobb széllöket ami fellökte a szoknya alját, mire én kénytelen voltam odakapni, hogy senki ne lássa a bugyimat. A srácok ezen elképesztően jól szórakoztak, de csak vicsoroghattam rájuk, mert valamiért a szél is pont ma kezdett el jobban fújni. Egész héten alig volt szellő, most meg szinte tornádó van.

-Nem akarunk bemenni? -kérdeztem miközben a kezeimmel fogtam le a szoknyát előlről és hátulról.

-Áh, szerintem itt kint sokkal jobb. Nem, Andrew? -vigyorgott Lewis. Nagyon viccesnek gondolja magát valaki.

-Igazad van Lewi. Teljesen igazad van. Olyan jó idő van, ráadásul még fúj is a szél! Egész héten erre vártam. Tényleg el akarod rontani az örömömet, Alex? -nézett rám Andrew belemenve a hülyeségbe. Csípőre tett kézzel nézett rám, én pedig talán a fáradtságom miatt, de konkrétan röhögőgörcsöt kaptam.

-És erre kinevet! Hihetetlen! -háborodott fel. Én pedig csak nevettem, és nem tudtam leállni. Minden alkalommal amikor ránéztem Rew-ra elkezdtem nevetni. Elég érdekesen nézhettünk ki kívülről. A lány aki egy fura pózban lefogja a szoknyáját próbál nem megfulladni a nevetéstől, az iskola "rosszfiúi" közül az egyik Superman pózban áll, a másik kettő meg próbálja visszatartani a nevetését és közben videóznak. Kaotikus. Ezzel a szóval írnám le a kapcsolatunkat ha megkérnének rá. Bár nem hinném, hogy a közelembe jönnének miután látták milyen normálisan viselkedek.

Miközben elindultunk befelé (sikerült rávennem őket, hahaha), szóba került a szintfelmérő.

-Amúgy szerintetek mire kell számítani? -dobta be a kérdést Jacob. A kérdés logikus volt, úgyanis a múlt években máshogy volt, csak aztán a tanár kitalálta, hogy nem hajlandó végignézni ahogy egyes diákok akadályozzák a tanítást, ezért ha nem figyelsz az órán és nem tanulsz akkor megbuktat. Ami egyébként fair dolog, de ez egyben nekem is szólt, és ez most egy bizonyítási lehetőség nekem.

-Valszeg az eddigi összes fejezetből írunk. -válaszolt Lewis a matek könyvet bújva. A csapatból még belőle nézem ki legjobban, hogy tanult rá. Én Olivier-nek hála készültem rá, nem is keveset, ő ugyanis ugyanúgy megszívja, ha rosszat írok.

-Basszameg, nem értem ezt a képletet! -üvöltött fel Andrew random. Már megszoktuk, ugyanúgy folytattuk a beszélgetést, mintha meg sem történt volna.

-Hát akkor én buktam. -mondta Jacob tarkóra tett kézzel az esélytelenek nyugalmával.

-Ne már, komolyan? Csak össze tudsz szedni egy kettest. -néztem rá. Nem olyan hülye mint kívülről látszik, és ha figyelne órán, simán lenne négyes tanuló is.

-Valahogy majd összehozom. Amúgy Rew mi a szart csinálsz?? -kapta ki Andrew kezéből a könyvet, aki valamiért a földön ült és próbált megidézni valamit. Legalábbis így nézett ki kívülről.

-Nee, add vissza! Már majdnem sikerült megidéznem a védőangyalomat! -kezdte el kergetni J-t. Én és Lewis csak néztük, egyikünknek sem volt energiája reggel a futáshoz.

-Tudod? -nézett rám. Én továbbra is a futkosó fiúkat néztem, most talán életemben először tudtam magabiztosan válaszolni pozitívat a matekkal kapcsolatban.

-Tudom. -a válaszomra mosolyogva bólintott, én pedig tudtam, hogy ebben az esetben jobb ha nem kérdezek vissza.

Amíg a fiúk körülöttünk fogócskáztak, addig mi elindultunk befelé.

-Amúgy, hogy hogy szoknyában vagy? Amikor utoljára láttalak ebben 9.esek voltunk. -szólalt meg. Igaza volt, ráadásul akkor még nem is ismertük egymást, legalábbis nem barátkoztunk.

-Hidd el, nem szánt szándékkal vettem fel. Minden nadrágom a mosásban volt már amikor felkeltem. -mondtam el neki a reggeli történéseket.

-Megint Evelyn? Visszatért a szivatáshoz? -kérdezte megállva. Mindhárman tudták, hogy mi folyt otthon, ezért ezt sem kellett titkolnom. Bólintottam, mire ő fejét rázva követett.

-Nem kéne hagynod magad! Vágj vissza nekik! Nehogymár pont te ne tudnál semmit sem tenni! -Lewis-en láttam, hogy kezdi felidegesíteni magát és igazán hálás voltam neki, hogy érdekli a helyzetem, de most csak annyit tehettek, hogy beletörődök a dolgokba.

-Tudod jól, hogy mi történne. Anyám azonnal kibaszna a házból, hogy "hogy merem bántani a szeretett lányát". -vázoltam fel neki a szituációt. Tudtam, hogy ez lesz, mert még régebben próbáltam tenni ellenük valamit, és akkor is én voltam a hibás amihez semmi közöm sem volt.

-Basszus pedig amikor te szívsz miattuk, akkor meg persze nem látja. Sőt, nem akarja látni! -bosszankodott J és Rew akik időközben leálltak a kergetőzéssel és odajöttek hozzánk.

-Ez van. Majd megváltozik a helyzet. -vontam vállat nem törődöm stílusban, de láttam, hogy a fiúk ugyanolyan aggódó arccal néztek rám.

-A legnagyobb problémám most amúgy is a szintfelmérő. Majd utána gondolkozzunk a többin! -néztem fel az égre. Még pár percig álltunk ott, és néztük ahogy a felhők elhaladnak a fejünk felettfelett, aztán besiettünk az épületbe mert megszólalt a jelzőcsengő.