Te, Én és Ő [Haikyuu X Oc]

11.

Nagyon gyorsan eltelt a két hét, melyet leginkább pakolással töltöttem, először a saját szobámból válogattam szét azokat a dolgokat, amikre szükségem volt, aztán amikre nem, azokat vagy elajándékoztuk vagy kidobtuk, ha már használhatatlanok voltak. Aztán eljött a költözés előtti nap, anyukám kérésére inkább elmentem megnézni a fiúk edzését és utoljára besegítettem a lányoknak a munkában, vagyis ezt terveztem.

Reggel korán keltem megpróbáltam gyorsan összekészülődni majd a táskámmal a hátamon indultam el az iskolába, hogy megnézzem a fiúkat és elköszönjek tőlük. Egy árva lélek sem volt az iskola területén, egyedül a tornateremből szóródtak ki a cipők éles hangjai ahogy a fiúk megtorpantak a hálók előtt, valamint egy mély hang mely egyre csak azt üvöltötte, hogy:

-Mit csinálsz te majom? - ordította le Hinatát Ukai-sensei mikor beléptem az ajtón mire elnevettem magam, így a többiek végre észrevették jelenlétem s mind az egészen körém gyültek majd sorban megölelgettek.

-Hogy hogy itt? - kérdezte Sugawara csípőre tett kézzel miközben oldalra döntötte picikét fejét és igen csak édes, mégis butus fejet vágva közben.

-Holnap indulok, búcsúzni jöttem és beszélnem kell "vele" - pillantottam barátomra apró sóhajjal, hiszen az elmúlt napokban valamin elgondolkodva meghoztam egy rettentő nehéz döntést, ezt akartam vele letárgyalni.

-Ilyen hamar? Ne csináld! Nem hagyhatsz itt minket csak úgy! - tiltakozott könnybe lábadt szemekkel Nishinoya.

-Igen már mindent összepakoltunk és a költöztetőknél van minden nagyobb bútor, amit nem adtunk el, valamint otthon most pakolják a kocsiba a kisebb személyesebb tárgyainkat, aztán jöhet az utazás. De a mai délutánom a tiétek, edzés után lógjunk együtt kicsikét és addig itt leszek, segítek amiben csak tudok, okés? - kérdeztem ahogy körbenéztem a társaságon, a gyengébb idegzetűek már lassan sírni kezdtek, míg az erősebbek arcán nem látszott semmi.

-Beszéljünk aztán mehet tovább a játék - szólalt meg Kageyama ahogy komoly tekintettel nézett felém és megragadva a csuklóm húzott ki a terem elé és türelemesen várni kezdte míg kibököm végre, pontosan mit is akarok tőle. Még őt is meglepte, hogy hetek után önként szóltam hozzá.

-Ezt nem így kellett volna megoldjuk, ezt te is nagyon jól tudod. Túlreagáltan a dolgot, ami számodra érthető kellene legyen. Dühös vagyok és szomorú, amikor csak rádnézek. De nem tudok sokáig haragudni senkire sem. Nem akarom, hogy örökké ez legyen közöttünk, kössünk békét - szóltam halkan ahogy a fiút bámultam, akinek arcán már le is gördültek az első könnycseppek, így azonnal magamhoz szorítottam - sajnálom Tobio, jó?

-Sajnálom - motyogta halkan ahogy jobban magához szorított és csak rövid idő után engedett el - de én nem tudok neked megbocsájtani - folytatta komoly telintettel miközben megtörölte a szemeit.

-Hát mire másra számíthattam volna? Hogy pont te megbocsájts nekem - motyogtam fáradtan aztán apró sóhajtás után odébb álltam. Ennél többet nem tudtam tenni.

Visszaérve a többiekhez valahogy lenyugtatva magam lépkedtem Shimizu és Yachi közé és a pálya szélén ácsorogva figyeltem ahogy a fiúk ismét elkezdenek játszani. Egy ideig igyeksztem a meccset nézni de egy idő után feladva azt, szemeimet csak is Tobion tartottam és szomorú, dühhel teli arcát bámultam. Rosszul játszott, nem tudta kontrollálni az erejét, túl magas labdákat adott fel a csapat minden tagjának, vagy akaratlanul is folyton mellé dobta a labdát amíg nem az edző megfújva sípját le nem küldte a pályáról, leültette őt a padra és leordította a fejét majd egyenesen felém lépkedett, dühös volt és már előre tudtam mit akar mondani, így csak sóhajtva néztem fel rá.