Te, Én és Ő [Haikyuu X Oc]

2.

Így hát végül úgy osztották el a csapatokat, hogy a kapitanyok a managerek lettek és az ők nevül lett a csapat neve. Az én csapatom lett tehát a Minato csapat és a tagok pedig mind különbőző csapatokból álltak, egy csapatban heten voltunk és csak Nishinoya-san volt az én csapatomban, akit ismertem a többiek teljesen ismeretlenek voltak számomra de a nevüket azért játek előtt sikerült megtudnom. Tehát a csapatomban volt: Nishinoya-san, Lev, Bokuto, Tendo, Oikawa, Kita és én.

Az első körben az ellenfél csapat tagja a következők voltak: Haruki, Tsukishima, Kuroo, Iwaizumi, Atsumu, Reon valamint a Fukurodani managere.

Az elején még nehézkésen ment az alkalmazkodás, senki sem volt tisztában azzal, hogy ki mire képes a csapatából de lassan belejöttünk és gördülékenyül játszottunk egészen addig amíg Atsumu bele nem ütött a labdába amit persze mi megpróbáltunk blokkolni de túl erőset ütött és emiatt meghúzódott az egyik ujjam.

-Ezt nem hiszem el, már megint sikerült bántanom téged - rohant át a mi felünkre Atsumu és gugolt le hozzám a földre majd kezébe vette az én kezem és óvatosan az ujjamhoz ért, ami miatt felszisszentem - ezt jobb lesz ha megnézi egy orvos is, csak mivel nyári szünet van egyetlen egy nővér sincs az épületben. Akkor nincs más választásunk el kell vinnünk téged a korházba - mondta sóhajtva majd az edzője felé fordult és elmondta neki is, aki rábólintott az ötletre - majd én elviszlek, ismerem a várost mint a tenyerem, nem lesz baj és a meccs végét pedig nélkülünk lejátszák majd a többiek. Mire következőkor pályára kell állnod már nem is fog fájni, ígérem - mondta hatalmas mosollyal majd felsegített és együtt indultunk el a korház felé.

Egy ideig semmit sem szóltunk csak egymás mellett sétáltunk és nézelődtünk de végül megtörte a csendet.

-Nagyon fáj? Siessünk vagy sétáljunk, tudsz jönni? Esetleg vegyelek a hátamra? - kérdezősködött idegesen ahogy rámnézett de én csak az ajkamba harapva megráztam a fejem.

-Jól vagyok Atsumu-san, nem kell aggódnod - mondtam apró mosollyal, nagyon fájt, de nem akartam, hogy aggódjon miattam vagy, hogy bűntudata legyen - az adrenalin miatt nem érzek semmit - magyaráztam neki de nem hitt nekem és folyamatosan azt hajtogatta, hogy nem vagyok jól és, hogy megint az ő hibája volt - nézd ez egy játék és amikor felléptem a pályára akkor tisztában voltam vele, hogy egyikőtök sem fogja visszafogni magát, mert nem tudjátok ezt megtenni és másképp nem fejlődnétek. A sérülések meg benne vannak a pakliban.

-De akkor is, fájdalmas főleg egy lánynak, ti gyengébbek és érzékenyebbek vagytok ezért kell nekünk fiúknak vigyázni rátok, szóval engedd végre, hogy segítsek és, hogy egy kicsit is aggódjak miattad.

-Nekünk sokkal jobb a fájdalomtűrő képességünk, szóval ne aggódj már annyit! És amúgy sem vagyok három éves, hogy egy kis semmiség miatt sírni kezdjek vagy nyafogjak. Már most is sokat segítesz, elviszel egy korházba, ennyi pont elég hozzá, hogy ne haragudjak rád, nem kell tenned ennél többet. De értékelem, hogy minden áron azt akarod, hogy jobb legyen nekem. Ez nagyon kedves tőled - néztem szemeibe egy apró mosollyal mire ő csak megállt így én is így tettem és kíváncsian néztem mi lehet a baja.

-Az, hogy elviszlek a korházba nekem nem elég, amikor tudom, hogy jó pár napig fog fájni a kezed főleg úgy, hogy még használod is. Akkor, hogy még segítsek neked valamiben engedd, hogy felvegyelek a hátamra és akkor befejeztem - mondta határozottan mire én csak sóhajtottam és odasétaltam hozzá, ő letérdelt én meg felmásztam a hátára és a továbbiakban a hátán utazva beszélgettem vele.

A korházban pár pillanat alatt helyretették az ujjam majd kaptam rá egy nedves kötést és egy adag fájdalomcsillapítót majd elindultunk vissza a többiekhez. Visszafelé már kicsit nyugodtabb volt a hangulat és kellemesen elbeszélgettünk egymással.