Te, Én és Ő [Haikyuu X Oc]

12.

Belépve az ajtón ledobtam táskam a földre majd egy hatalmas sóhajjal lassan a földre ereszkedve pityeredtem el. Anyukám pedig hamarosan letelepedve mellém a vallamat kezdte el súrolni.

-Vége. Ez volt az utolsó napom a Karasuno managereként - fakadtam ki hangosan ahogy anyukám ölelő kebleire hajtottam fejem és tovább zokogtam. Még egy ideig ott ültünk a földön aztán a segítségével felálltam, vettem egy zuhanyt és leültünk vacsorázni, de egy falat étel se ment le a torkomon, így nem erőltettem, inkább eltettem magam másnapra.

Az ezt követő reggel apró sóhajjal fújtam ki magam, kinyújtóztam az ágyban majd hamar kiszállva belőle felöltözve szedtem össze a maradék holmimat a bőröndömbe, amit le is cipeltem a nappaliba. Letettem azt és a konyhába léptem. A teganp esti vacsora maradéka volt a reggeli, annak érdekében, hogy ne kelljen kidobni az ételt, így igyeksztem besegíteni az evésben, de csak egy keveset bírtam lenyelni, egész éjszaka sírtam és még csak aludni se tudtam. Már a fáradságtól és sok zokogástól mindenem is fájt. A fejem, hasam és teljesen elment az étvágyam is, de megerőltettem magam és ettem egy keveset majd miután segítettem az utolsó dolgokat is elpakolni, az autó csomagtartójába raktam bőrőndöm majd azt a pár dolgot is, amit még rám bíztak a szüleim. Beülve a hátsó ülésre aprót sóhajtva haraptam ajkaimba és még utoljára jól megnéztem a házunkat, az utcát, a környéket, melyet sosem fogok elfeledni.

Ez a második alkalom, hogy költöztünk, még csak meg sem tudtam szokni az új szobámat, de máris utón voltunk és haladtunk a végzetem felé, a város felé ahonnan nemrég érkeztem haza, a hely felé, melyet feledni akartam; a srácot, aki miatt pokol volt az utóbbi pár hetem. Most újra találkozni fogok vele és a tudat, hogy mostantól találkozom is vele egy párszor még nagyobb görcsöt okozott gyomromban, aggódtam mert nem bíztam benne, nem hittem magamban és attól féltem akaratom ellenére ismét a közelébe kerülök, aztán megismétlődik a dolog. Újra elkezdődik ez az egyés cirkusz. De pont mikor éppen megint eleredtek volna könnyeim telefonom képernyőjén egy ismeretlen szám villant fel. Összeszedtem magam és véve egy hatalmas lélegzetet remegő ujjal vettem fel majd raktam fülemhez a készüléket.

-Igen? - szóltam bele halkan, kissé elkeseredett hanggal - kivel beszélek? - kérdeztem halkan de a válasz, amit kaptam igazán meglepett.

-Kita Shinsuke vagyok, Minato Hina van a vonalban igaz? - mondta a vonal másik felén lévő ismerős hang halk nevetéssel, aminek hallatán akaratlanul is elmosolyodtam.

-Így igaz, én vagyok az. Minek köszönhetem hívásod és egyáltalán honnan tudod a számom? - kérdeztem halk kuncogással ahogy az ajtónak döntöttem fejem és lassan lehunytam szemeim.

-A madarak azt csicseregték, hogy ma hazajössz, gondoltam, hogy a mai délutánt együtt tölthetnénk. Ha nem mást de segítek kicsit berendezkedni az új szobádban, vagy járhatnánk egyet a környéken - mondta szokásos komoly hangjával - az, hogy kitől kaptam meg ne érdekeljen, inkább annak örülj, hogy hallhatod a hangom... Letörtnek hallatszól, beszélhetünk, ha gondolod, sírhatsz megint a vállamon, megengedem - motyogta halkan nevetve de a hangján hallottam az aggódalmat is.

-Ahh szóval erről van szó? Legyen, gyere át, ha megérkezzünk, amúgy is elkell pár erős kar. Sok a doboz és nehéz a bőröndöm is - nevettem fel fájdalmasan ahogy elgondoltam a szenvedést, amit pár perce éltem át amíg valahogy a kocsiba betettem a méretes egyedet - én örülök neki, jó hallani téged és kicsit megnyugtat a tudat, hogy legalább te velem leszel ott. Ha már a többiektől meg kellett válnom. Ah, semmi baj sincs én csak kicsit... Egy nehéz időszakon megyek keresztül, megvisel a költözés, az egész dráma és most kicsit érzékenyebb lettem. Jól esne ha velem lennél kicsit, szükségem van egy kis társaságra és egy érzelmi szemetesládára is. Emellett nagyon hiányzol - nevettem halkan ahogy kinyitottam a szemeim, anyukám értetlen arcával találtam szembe magam, arról érdeklődött kivel beszélek de én csak legyintettem egyet.