'𝐦𝐚́𝐦𝐨𝐫 | ✓

𝐍𝐞𝐠𝐲𝐞𝐝𝐢𝐤

[augusztus 4.]

Egész éjjel csak forgolódtam, ugyanis hatalmas kérdőjelek röpködtek a fejem felett – a tegnapi őrült nap után pedig meg kell jegyeznem, hogy szerencsére csak képletesen repkedtek. Alig tudtam aludni, és igencsak nyűgösen keltem fel. Pláne, hogy elég korai az idő, de mit tehet az ember, ha hívják a szülei, hogy ugye minden rendben van-e? Persze, továbbra is minden rendben van azon kívül, hogy a testvérem az alkoholhoz nyúlna előbb, mint hozzám, és hogy a fiú, akibe bele vagyok esve, fogalmam sincs kicsoda.

Remélem, legalább velük minden rendben.

Eddig olyan egyértelműnek tűnt, hogy Adler az, akivel együtt voltam a bál estéjén, az pedig olyan csodálatos volt... Még mindig érzem a finom érintését magamon, mintha gyémánt lennék, és a csókja... Hozzá sem lehet hasonlítani a tegnapihoz. Tegnap vad és erkölcstelen volt mintha bármikor megszakíthatnának minket, viszont a bálon törődően közeledett felém, habár a pakliban akkor is benne volt, hogy megzavarnak minket, de mintha nem érdekelte volna. Viszont mellette érzem azt, amit a bálon. Szinte repkednek a pillangók a hasamban (klisé, de akkor is), és jó a társaságában lenni. Persze lehet, hogy valóban Ace volt a bálon, de ő teljesen más. Körülötte ne repked a hasamban semmi, legfeljebb ideges leszek tőle, ráadásul pont utazott, mikor ez az egész történt.

Igen, ez lesz az. Utazott!

Hirtelen pattanok fel az ágyból, beveszem a gyógyszereket, és az ajtó felé veszem az irányt. Habár már reggel tíz óra körül van, az egész társaság alszik – élén Pollyval, aki arra sem kel fel, hogy belerúgok az ágykeretbe, és eléneklek egy miatyánkot –, én viszont nem tudok nyugton maradni. Tudnom kell.

Nem gondolkodok, csak kopogok, mikor elérem a Laurent ideiglenes rezidenciát. Csak imádkozni tudok, hogy Ace keljen fel hamarabb a kopácsolásra és ne Adler és úgy tűnik, szerencse napom van. Még csak reggel tíz óra, de már valami sikerült. Klassz, máris előrébb vagyok, mint tegnap.

– Hm? – néz rám Ace, és legnagyobb meglepetésemre nem úgy néz ki, mint aki még csak most kelt fel.

– Tudnom kell, hogy nem te voltál ott a bálon – nyögöm ki hirtelen köszönés nélkül, hirtelen pedig úgy érzem, elsüllyedek. Basszus, ez kimondva hülyeség. Mégis miért hazudtak volna ilyenben? És ki vagyok én, hogy megítéljem azt, hogy ki hazudott és ki nem?

– Miért lettem volna ott én? – kérdezi nemtörődöm stílusban, majd engem kikerülve, elindul a kocsi felé.

– Mert... Furcsa az egész – követem őt.

– Mire célzol, Diana? – kérdezi, miközben előre siet, de annyira, hogy kocognom kell, hogy utolérjem.

– Adler nem ilyen volt a bálon – mondom, és gondolatban megütögetem magam. A saját testvéréről beszélsz, és egyértelmű, hogy nem dicséret.