'𝐦𝐚́𝐦𝐨𝐫 | ✓

𝐓𝐢𝐳𝐞𝐧𝐡𝐚𝐫𝐦𝐚𝐝𝐢𝐤

[augusztus 13.]

Fogalmam sincs, hogy mennyi az idő, mikor mocorgást hallok magam mellett, majd halk lépteket, végül az ajtó záródását. Kómásan a telefonomért nyúlok, a kijelző pedig hajnali öt órát mutat, ami azt jelenti, hogy nemsokára felkel a nap. Nézem a mellettem lévő üres matracot, és miután realizálom, hogy Ace kiment, én is felülök, és gondolkodni kezdek.

Nem tudom, hogy hogyan tudtunk úgy elaludni Ace-szel, hogy többnyire egymáshoz sem értünk, de ezzel legalább sikerült elhessegetni a toposzokat, miszerint ha egy fiú és egy lány együtt alszik, ott már tuti, hogy lesz valami. Na nálunk egyedül alvás volt; miután lezuhanyoztunk (külön-külön, de ezt meg sem kell említenem), befeküdtem az ágy egyik oldalára, ő pedig a másikra, és elaludtunk. És ez egészen idáig ment is, viszont Ace nem tér vissza már legalább tíz perce.

Hirtelen a bejárati ajtó csapódását hallom meg, én pedig egyből a fiú után eredek. Ha valamennyire meg tudom őt nyugtatni... Én a helyében már rég tönkrementem volna idegileg ha ilyen kiszámíthatatlan a testvérem, és mindennel csak ártok neki. Ez már túlmutat az alkoholizmuson, és ezt minden bizonnyal Ace is tudja, viszont ha olyat mond Adlernek, ami neki nem tetszik, nem lehet tudni a következményt. Sakk-matt helyzet, ezáltal Ace nem tud mit csinálni, csak tűrni, hogy a testvére az alkohol mámora alatt mindenfélét hozzávágjon, majd erősnek tettetni magát a szülei előtt.

Minél tovább agyalok, annál jobban tudom, hogy utána kell mennem, jobb ötlet híján pedig Ace egyik melegítőjét veszem fel, ami borzalmasan áll, de mindegy, mert nem az a lényeg jelenleg. Bátortalanul megindulok a fiú után, ugyanis baromira féltem őt (mi mehet végre az agyában, el sem tudom képzelni... Egyedül megküzdeni a testvére által okozott démonokkal), és mikor eljutok a bejárati ajtón kívülre, hirtelen megcsap a hideg levegő. Hiába nyár van, képes lennék megfagyni, bár nekem még a húsz fok is hidegnek számít...

Gondolatmenetemet egy szipogás szakítja félbe.

Egy szipogás, Ace Laurent szipogása.

Valamiért különösen megrendítő, ha egy fiú sír, de tudom, hogy erősnek kell lennem és megnyugtatnom őt. Ha benne van a pakliban, hogy legalább fele annyira meg tudom őt nyugtatni, mint a testvérét...

A hang alapján szerencsére sikeresen eltalálok a ház kertjébe, ahol az egyik fa alatt található hintaágyon ül Ace, a térdén könyökölve, arcát a tenyereiben tartva, és csak sír, amit csak a szipogás miatt tudok lekövetkeztetni, egyébként nagyon halkan csinálja.

Finoman hozzáérek a vállához, ő viszont meg sem moccan. Minden bizonnyal már hallotta, hogy jövök (nem lennék jó kém, az biztos), viszont a halk könnyejtést továbbra sem hagyja abba. Ahelyett viszont egy pillanat alatt átöleli a derekamat, és a mellkasomra hajtja a fejét, én pedig jobb ötlet híján a tarkóján simítom végig a kezem.

– Nem lesz semmi baj – suttogom, ő pedig halk zokogásban tör ki.

– Nem bírom már ezt, kicsi – szólal meg reményveszett hangon. – Nem tudok örökké tűrni, de segíteni pedig... Nem tudok...

– Szakember? – javaslom fel az egyetlen ötletemet.

– Próbáltuk, de felesleges. Amint történik valami, egyből visszaesik... Nem bírom folyamatosan őt nézni magam helyett, már kicseszett évek óta! – szorítja meg derekamat. – Veled... Veled már rég nem játszanám a macska-egér játékot, de amíg ilyen labilis, úgysem lépek, de soha nem fog változni...

– Ace...

– Egyfolytában erősnek kell lennem. A szüleimet örökké vigasztalnom kell, akik totál belebetegednek, hogy idegrohamai vannak az egyik gyereküknek, Adlert pedig másnap kell megnyugtatnom, hogy nem csinált semmi őrültséget... Belefáradtam kicsi, érted?