'𝐦𝐚́𝐦𝐨𝐫 | ✓

𝐓𝐢𝐳𝐞𝐧𝐨̈𝐭𝐨̈𝐝𝐢𝐤

[augusztus 15.]

Végül az egész tegnapi napot Ace-szel töltöttem, akivel nem igazán beszélgettem az incidens óta. Ott maradásom oka igazából az volt, hogy Casper házibulit rendezett, amihez nem volt kedvem asszisztálni, így inkább voltam Ace társaságában, aki miután bocsánatot kért, mindenképp a kedvemben akart járni, viszont én továbbra is a gondolataimba voltam merülve. Nekem mindig azt tanították, hogy a dühből kimondott szavak igazak, csupán az ember nyugodt állapotban nem meri közölni azokat, ezáltal az utolsó pillanatban, mikor már minden kötél szakad, akkor szóljuk el magunkat, mikor az idegeink feladják a szolgálatot.

Ace pedig képes volt hozzám vágni, hogy ne legyek vele. Legalább ezerszer bocsánatot kért, de a dühös tekintetét még elalvás előtt is láttam magam előtt, amit az ötletem hozott ki belőle, miszerint segítséget kérhetnék az exétől abban, hogy hogyan kezeljem a helyzetet, amiben egy borderline szindrómás ember is nyakig benne van. Belegondolva tényleg meredeknek hangzik, viszont nincs jobb ötletem, hogy hogyan tudnék együtt lenni Ace-szel úgy, hogy a testvére ne bolonduljon meg. Viszont egyszer sem juttatta kórházba, és mellette megemberelte magát, mindeközben pedig Beate együtt volt azzal az emberrel, akivel Adler engem akárhányszor meglát, tuti kiüti magát. Nyakig benne vagyok az ügyben, és ehhez már kevés vagyok; oké, legfeljebb nem segít, de legalább megpróbálom.

– Nem alszol? – kérdezi a mellettem szuszogó Ace, mire feloldom a mellettem lévő telefonomat. Ekkor tűnik fel a kintről beszűrődő eső hangja, ami elég félelmet ad egy későbbi viharra.

– Már elég későre jár – válaszolom ridegen, majd felülök. Egész este egymáshoz sem értünk Ace-szel, ugyanis én tartózkodtam, ő pedig nem erőltette, ezáltal úgy aludtunk el egymás mellett, mint két összeveszett házaspár.

A gáz az, hogy valóban úgy érzem, mintha azok lennénk.

– Hová sietsz? – ül fel a fiú is, és akármennyire is pipa vagyok rá, egyszerűen nem tudok elmenni a tény mellett, hogy mennyire jól néz ki; ő természetesen póló nélkül feküdt az ágyba egy melegítőnadrágban, a haját pedig reggelre elaludta, viszont ez csak még szexibbé teszi az egész embert.

– Nem sietek – rázom le a témát ennyivel, mivel nem akarom már most elkezdeni a hisztit, miszerint mihamarabb beszélni akarok Beate-vel. Ez a bizonyos lány mintha fény lenne az alagút végén számomra, ugyanis ezt a túlságosan bonyolult helyzetet átvészelte, amit én egyelőre nem tudom, hogy hogyan kéne véghez vinnem, ezáltal mihamarabb szükségem lenne egy emberre, aki már átélte ezt, és hasznos tanáccsal tudna ellátni. Kérhetném Casper, esetleg Lucy vagy Ekon segítségét, mivel ők már régebb óta ismerik mindkét ikret, viszont teljesen más a helyzet kívülről, mint belülről átélni. És ezt csak Beate tudhatja, mivel nagyon hasonló cipőben evezhetett velem.

– Hogy tud felkelés után pár perccel pörögni az agyad úgy, hogy szinte ide hallom a fogaskerekeidet? – szakít ki a gondolataimból Ace, mire én sértődötten elfordulok tőle.

– Hogyan tud felkelés után pár perccel ennyire idegesíteni az egész lényed?

– Oké, te nyertél – nyújtózkodik a fiú. – De remélem, hogy ez nem találós kérdés akart lenni, inkább költői...

– Egyezünk meg abban, hogy kicsit találós, és kicsit költői is volt – gúnyolódok, majd lejjebb húzgálom Ace fehér pólójának a végét magamon, amely habár a combom negyedéig ér, mégis úgy érzem, mintha meztelenül lennék.

– A múltkori ruháid ki vannak mosva, bent vannak a szekrényemben – találja ki gondolataimat a fiú, mire biccentek, és a gardróbjához lépek. A fekete pólóm és rövidnadrágom valóban a szekrényben hever jó illatúan és élére hajtogatva, ami egyből Margaretet juttatja eszembe, és egyből keserűség uralkodik el rajtam.