𝐝𝐢𝐚𝐧𝐚 𝐦𝐨𝐧𝐞𝐭 - kit mindenki gyengének gondol, miközben erős;
𝐚𝐜𝐞 𝐥𝐨𝐫𝐞𝐧𝐭 - kit mindenki erősnek gondol, de közben gyengének érzi magát;
így köti össze őket a 𝐦𝐚́𝐦𝐨𝐫
𝐝𝐞 𝐨̋𝐤 𝐧𝐞𝐦 𝐭𝐮𝐝𝐣𝐚́𝐤.
𝐝𝐢𝐚𝐧𝐚 𝐦𝐨𝐧𝐞𝐭 egy ked...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Minden augusztus nyolcadikát ugyanúgy igyekszek túlélni már két éve: sokáig alvás, rosszullét színlelése, hamar ágyba bújás. Az ekkor elszínészkedett fejfájásommal és hányingeremmel eddig minden évben sikeresen elkerültem a meglepetés bulikat amit az éppen aktuális barátnőim akartak szervezni nekem, és végül megszántak, mivel később pótoltuk be. Az első felém intézett „boldog szülinapot" köszöntést még lenyelem, a másodiknál kezdek rosszul lenni, a harmadiknál pedig valóban az ágyat nyomom, mert úgy érzem, elfáradtam. Könnyebb lenne a helyzetem, ha világgá kürtölném, hogy engem ezzel csak arra emlékeztetnek, hogy a bennem lévő szív egy mára már halott személyé eredetileg és én csak kaptam, de ugyan, ilyet hogyan lehet elmondani? Nem egyszerű.
– Boldog szülinapot Diana! – visít fel mellettem hirtelen Polly, én pedig ijedten ülök fel az ágyban, mire a kezembe nyom egy ajándéktáskát. – Huszonhárom lettél, bébi!
– Klassz – veszem fel a nap első kamu mosolyát. Igazából augusztus harmincadikán leszek hároméves, bár ebbe kicsit abszurd belegondolni.
– Ma egész nap bulizni fogunk, de persze csak úgy, ahogyan szeretnéd – akaszt rám egy parti sapkát, aminek párja rajta díszeleg.
– Ezzel a fejünkön fogunk bulizni? – nézek kérdőn a kis csákóra, aminek zsinórja már kezdi szorongatni a nyakam.
– Hát nem jó? – tapsol Polly elégedetten, miközben megigazgatja rajtam a fejdíszt.
– De, így legalább hamar kiküldenek minket mindenhonnan – vágom rá, Polly pedig egy „ünneprontó vagy" arckifejezéssel inkább értesíti a többieket, hogy felkelt a szülinapos.
Igazán jó, tényleg. Csak éljem túl a mai napot.
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Miközben Polly népriadót hajt végre, beszedem a gyógyszereket, telefonálok anyáékkal, majd tűrhető külsőt varázsolok magamnak. A mára választott szettem egy hosszú szoknyából és egy buggyos ujjú felsőből áll, ami tökéletes egy nyári napra; akárcsak a kilencvenes években. Viszont mikor kinyitom az ajtót, minden amivel szembesülök, annak köze sincs a nyárhoz. Inkább egy hurrikánhoz tudnám hasonlítani a tegnap estéről maradt állapotot: üvegek a földön, kiürült nasis zacskók mindenfelé, a tűzből maradt hamut pedig mindenfelé elfújta a szél. Már félálomban voltam, mikor Polly betántorgott az ágyába (előtte persze kötelezően belerúgott minden bútor sarkába, ami a kislábujja közelébe került), az idő pedig éjjel három körül lehetett. Hogyan bírnak ezek mindennap fent maradni hajnalig, és inni, mint a görények?
