'𝐦𝐚́𝐦𝐨𝐫 | ✓

𝐓𝐢𝐳𝐞𝐧𝐧𝐞𝐠𝐲𝐞𝐝𝐢𝐤

[augusztus 14.]

Valami egyfolytában a fejemnek ütközik, és azon sem lepődnék meg, ha éppenséggel hatalmas nagy kérdőjelek lennének azok, így teljesen felkészülve a lehetetlenre nyitom ki a szemeim – ám arra a legvégső esetben sem számítok, hogy egy nővér ütögeti a fejem finoman egy kulcscsomóval, közben pedig a telefonom rezgése kissé irritálja az oldalbordámat, amit előveszek (mármint a telefonomat, haha), és megnézem a Caspertől érkezett üzenetet.

Casper üzenete:

Ma házibulit tartunk, ha szeretnél, csatlakozz hugi!

Csodás. Biztos nem teszem be ma az albérletünkbe a lábam.

– Jó reggelt kívánok! – szól katonásan az ápoló. – Maga itt tervez lakni, hogy ilyen sokáig alszik? Még a beteg is hamarabb felkelt, mint maga!

– Felkeltem, nyugalom – jegyzem meg gúnyosan. – Mi történt?

– Mi? Mi? Az, hogy lassan letér a nap az égről, de maga még alszik!

– Még délután sincs – jegyzi meg Adler, akin már nincs olyan nagy, sok mindent takaró kötés, mint tegnap; ezúttal a fehér anyag csupán a homlokát takarja végig a fején. – Biztosan nem aludtál valami sokat, igaz, Diana?

– Megtudnátok, hogy milyen a három műszak... – zsörtölődik a nővér. – Tessen felkelni, elvégre maga a beteghez jött, nem a kanapéhoz!

Megforgatom a szemem, és megfogadom, hogy akármit megteszek, csak ezt az osztályt kerüljem el a kórházban, és soha ne kelljen ide jönnöm. A házsártos asszony magunkra hagy minket, én pedig magamhoz térek annyira, hogy egyáltalán beszélni tudjak.

– Hogy érzed magad? – kérdezem, miközben nyújtózkodok.

– Azon kívül, hogy eszméletlenül bűntudatom van? – mosolyodik el keserűen. – Bocs, Diana. Néha nem értem, hogy mit miért csinálok, pedig tegnap nem is ittam...

– Ez egy betegség – vágok a szavába. – Nem okkal teszed ezeket a dolgokat. Segítünk, Adler.

– Azt sem tudom, hogy miért... Jézusom – temeti kezeibe arcát. – Én a többiekkel voltam.

– Mármint kikkel?

– Casper, Polly, Matteo, Shan bácsi... A szokásos, tudod – gondolkodik el, majd hirtelen elszörnyed. – Bassza meg...

– Mi az? – rémülök meg.

– Shan bácsi lánya... Ő volt az – néz maga elé pislogás nélkül. – Beszélnem kell velük. Mikor mehetek ki?

– Mi volt Shan bácsi lánya? – szörnyülök el. – Ugye nem...?

– Diana, az mindegy neked – torkol le, én pedig döbbenten nézek rá. – Mikor mehetek ki innen?

– Remélem akkor, ha megjavulsz – elégelem meg a folyamatos bántást, amit kapok, majd fogom a kistáskám, és az ajtóhoz lépek.

– Itt ne merj hagyni, Diana!

– Miért, mi lesz? – fordulok felé. – Lesz még egy dolog, amit nem mondasz el nekem az idióta testvéreddel együtt?

Ezennel fogom magam, és magára hagyom. Túl sok a bennem lappangó kérdés amire úgysem kapok választ, és úgy érzem, elég volt. Ha kell, Ace-t is hanyagolom, akármit is érzek iránta, de ha még egyszer meg kell hallanom, hogy...

– ... ez nem a te dolgod. – És bumm, Ace Laurent mellkasának esek, aki éppen telefonál. – Visszahívlak, anya.