Halál sötét zúga - A Kaszás

Összetört szív

*Adele szemszögéből*

- Ennyi elég lesz. - szakított félbe minket Elizabeth. Büszke vigyorral felénk fordult. - Ég veled, Adele. - mondta és egy hatalmas fényesség vett körbe. Még utoljára kivettem Will alakját, aki visszaver valamit, és a másik kezével hátrébb lök. Utána elvakított a fényesség, így muszáj volt becsuknom a szemem. A fülem sípolt, a lábam felmondta a szolgálatot, így térdre estem, és remegő ajkakkal kerestem, azt aki a legfontosabb volt a számomra.

A fényesség lassan felszívódott, mintha nem is lett volna. Az erdő ugyanolyan nyugodt volt, amit a madarak csiripelése töltött meg. Kétségbeesetten kerestem a tekintetemmel az időzítőmet, de rá kellett jöjjek a szomorú igazságra, hogy nincs itt. Az egyedüli utálatos lény aki velem szemben volt, az nem más, mint Elizabeth.  

- Meghaltam? - nyögtem ki, és végig tapogattam a testemet, hogy érzek-e valamit.

- Nem, hercegnő. - forgatta meg a szemeit a fekete hajú. 

- Hol van? - kérdeztem remegve, és elkezdtem kutatni utána. Elindultam az egyik irányba, majd a másik irányba. Hangosan szólintgattam a nevét, de senki nem reagált. - Hol van?! - ordibáltam Elizabethre, és már éreztem, hogy a sós könnyeim mardossák az arcomat. Leírhatatlan düh és szomorúság lett úrrá rajtam. Itt ebben a pillanatban, megakartam ölni a nőt. Sosem éreztem még ilyet. Sosem kívántam valakinek a halálát, de most minden megváltozott. 

- Nyugalom. Csak egy alku történt. Nem kell felfújni. - mondta kegyetlenül. 

- Milyen alku? - kiabáltam dühösen, és erőteljesen letöröltem a könnyeimet az arcomról.

- Bünetést kap. Feltehetőleg 1000 évig egy forró láncon fogják kínozni. - mondta olyan nyugodtan, mintha csak a mai időjárásról tájékozatatna. 

- Miről beszélsz? - fakadtam ki, és közelebb mentem hozzá. Nem féltem tőle. Az sem érdekelt, ha megöl. 

- Ez volt az életed ára, drága. - mondta gúnyosan. - Gratulálok. Ezennel lekerültél a természetfeletti lények körözési listájáról. - nevetett fel cinikusan. 

Próbáltam az új információkat megemészteni, de egyszerűen nem jutott el a tudatomig. Az egyetlen dolog ami eljutott, az az volt, hogy ő nincs többé. 

- Mostantól folytathatod ott az életed, ahol abbahagytad. Szabadon élhetsz neki köszönhetően. - csapta össze a tenyerét gúnyosan. - Úgyis erre vágytál, nem? 

Valóban erre vágytam. A múltban erre vágytam. De már nem. Már nem érdekelt az életem, csak vele akartam lenni. Ha ő nem lehetett a világomba többé, akkor én sem akartam ebben a világban élni. 

- Nem. Nem vágytam erre. - mondtam dühösen. - Vigyél oda! - kiáltottam rá.

- Többé már nincs dolgom veled. Élvezd a bonyodalommentes életed, úgyanis biztosíthatlak, hogy elég hosszú lesz. - mosolygott ördögien, majd felszívódott. 

A lábaimból kifutott az erő, fájdalmasan letérdeltem a kopár fűre. A kezeimet az arcomba temettem. Olyan mértékű sírógörcs tört rám, mintha a szívemnek egy részét tépték volna ki. A tekintetemmel Rosmery után kutattam, de őt sem leltem sehol. Eltűnt vele együtt. A fejem zúgott, és nagyon nehéznek éreztem, a torkom összeszorult, és haragot éreztem. Haragot éreztem, hogy miért kellett így lennie. Miért vették el őt tőlem? Nekem kellett volna meghalni, szenvedni és most mégis ő szenved. Sosem fogom újra látni. Ez a felfoghatatlan tudat tovább mardosta a szívem. Nem tudom mennyi ideje zokoghattam az erdőben, de azt tudom, hogy a tőle kapott nyakláncot szorítottam. Ez az egy dolog maradt a Földön ami tőle volt.  

- Adele. - hallottam meg egy ismerős hangot, aki egyátalán nem hiányzott. - Haza kísérlek. Veszélyes az erdőben, kedvesem. - húzódtak ajkai mosolyra, miután nagy nehezen a kisírt szemeimmel rá pillantottam. A kezét felém nyújtotta, amit idegesen elcsaptam.

- Most már örülhetsz. Nincs többé. - dünnyögtem Elijah irányában, és a legkevesebb erőmet összeszedve, feltápászkodtam a földről, és mint egy élettelen elkezdtem az autópálya szélén hazafelé battyogni. A szőkeség mind végig a nyomomban volt, legalább 2 méterre mögöttem sétált egy szó nélkül. 

- Rád van szükségem a legkevésbé. Tegyél egy szívességet nekem, és tűnj el. - mordultam rá, úgy hogy rá sem néztem. Csak a földes utat figyeltem magam előtt. Mindenkit utáltam, aki nem szerette Willt, aki ártani akart neki. Elijah-t is megvetettem, és valamilyen oknál fogva ha közelemben volt, még inkább a szituáció a halál angyalomra emlékeztetett. Undorodtam tőle. Undorodtam attól, hogy még alig lett vége mindennek, és már a közelembe akart férkőzni. Egy cseppnyi empátia sem volt benne. Elijah végül valószínűleg teljesen végig kísért, de arra már nem emlékszem. Csak annyi maradt meg, hogy keserű szájízzel magamra zártam az ajtót, és ruhástul bebújtam az ágyamba. El akartam aludni. Azt akartam, hogyha felébredek minden rendben lesz, és kiderül, hogy ez az egész csak egy rossz rémálom.
Ha felébredek, Will vonzó sötét íriszeivel nézek majd szembe, aki egy szenvedélyes csókot fog majd lehelni az ajkaimra. Mindegy, hogy próbáltam lehunyni a szemeim, nem tudtam. Így, jobban égett belém a tudat, hogy ez nem álom, mert nem tudtam elaludni. Ha az lenne, minden egyszerűbb lenne.
Már pedig semmi sem egyszerű. A szívem sajgott, és már nem volt több könny amit hullajtani lehetett volna, de én még ígyis keservesen zokogtam az ágyon, a nyakláncot szorongatva. Őt akartam. Visszakartam kapni. Visszakartam forgatni az időt. Bármit megadtam volna, hogy újra lássam, akárcsak egy pillantra is. A szívem jobban belefájdult, mikor eljutotott a tudatomig az, hogy még csak el sem búcsúztam tőle rendesen. Az ajkaimhoz emeltem a kezeim, és próbáltam visszaidézni a meleg, puha ajkait. 
Nem akartam elengedni. Nem akartam ilyen könnyen feladni. És legfőképp nem akartam elhinni, hogy ezt tette. Itt hagyott, csak azért, hogy élhessek. De tudta, hogy nekem többé nincs olyan, hogy élet. Ha nélküle kell ebben a világban éljek, az nem élet. Haragudtam rá, amiért azt gondolta, hogy én majd idővel túllépek rajta, és majd újra boldog leszek nélküle. Tudtam, hogy sosem lesz így. Egy örök kárhozatalra ítélt engem a Földön. 

Nem maradt már semmim, se senkim. A lelkem másik fele 1000 évig fog szenvedni, csak azért, hogy én leélhessek egy nyomorult, boldogtalan életet. Nem volt igazságos. Egyszerre éreztem dühöt, szomorúságot és csalódottságot.

Még mindig próbáltam fenttartani a reményt, miszerint ez nem valóság, hanem rémálom, és ha felkelek minden a régi lesz. Az amuletett magamhoz szorítva sírtam álomba magam. Bízva, ha kinyitom a szemem, ő lesz az első akit megpillantok.