Halál sötét zúga - A Kaszás

Hit

*Adele szemszögéből*

A mai naptól kezdve hivatalosan is nincs életem. Leagalábbis William szerint mától letelt az egy hét haladék, amit kapott. Innentől kezdve már valóban megvoltak számolva a napjaim. Sosem voltam egy templomba járós típus, de valamilyen szinten mégis hittem. Talán azért hittem benne, mert amúgyis olyan keserű és kegyetlen múltam volt gyerekkoromtól kezdve. Mondjuk sokáig haragudtam is rá. Ha van Isten miért hagyta meghalni az anyámat a szülőágyon? Miért hagyta, hogy szenvedjek és hogy, bántson az apám? Így, igen, voltak idők amikor ez a bizonyos hitem meginogott. De mivel mától kezdve már egyetlen reményem sem volt, így csak a hit maradt. Hittem, hogy valahogy a Teremtő megbocsájt az én halál angyalomnak. Hittem, hogy hagyni fog engem élni.

Eldöntöttem, hogy most először beteszem a lábaim a templomba. Éreztem, hogy nekem erre van most szükségem. Ha talán elkezdek hevesen fohászkodni, megeshet rajtam a szíve. Jelen pillantaban Ő volt az egyetlen kiút, avagy a megoldás a problémáimra. Ha Ő megbocsájt nekünk, és élni hagy, akkor egy természetfeletti lény sem lesz a nyomomban a lelkemért esedezve. 
A város régi típusú templomja elé értünk. Will úgy döntött, hogy nem jön be és hogy megvár a kapu előtt, míg végzem. Hiába kérleltem, nem engedett. Talán azt gondolta, ha közelebb tartózkodik olyan szent helyekhez ami a Teremtőhöz köthető, hamarabb meglelnek minket. Egy lágy csókot lehelt a homlokomra, majd a hajamat kisimította az arcomból.

- Itt megvárlak. - mondta és enyhe mosolyra húzta a száját. Láttam a szemeiben, hogy feszült és nagyon aggódik. Már én sem tudtam, hogy mi lesz velünk. Ezért is maradt ez az egyetlen út. 
Halk léptekkel besétáltam a templomba. Az ürességtől kongott. De mégis olyan csendes volt, hogy még az én halk lépteim is, úgy visszhangoztak, mitha erőből a földhöz vertem volna a lábam. A templom belsejét szenteket ábrázoló üvegfestmények borították. Három méteres Szűz Mária szobor tornyosult felém. Beültem az egyik sorba, és összekulcsoltam a kezeim. Bevallom nem sokszor csináltam ilyet, így azt sem tudtam, hogy kezdjek hozzá. Pár percig csak néztem ki a fejemből, és hagytam, hogy a templomban lévő békesség elárasztja a lelkemet. Utána fohászkodásba kezdtem. Imádkoztam, hogy adjon még egy esélyt, megígérve, hogy jó ember leszek, és csak jót fogok cselekedni. Imádkoztam, az időzítőért is, hisz nem vétett bűnt, csak megkönyörült rajtam 6 évvel ezelőtt. 

Miután tovább folytattam az ígéretemet egy fiatal férfi leült nem messze mellém, de mégis elég közel, hogy zavarjon a jelenléte. Egyre nehezebb volt koncentrálni, így inkább kinyitottam a szemeim és a festményeket kezdtem pásztázni.

- Kár, hogy nem segít. - hallottam meg az enyhén cinikus hangját az idegennek. Nem igazán értettem, hogy most hozzám beszél vagy csak magában, így ignoráltam. - Hol van? - kérdezte, és megéreztem a zord ijesztő tekintetét az arcomon. Nagyot nyelve ráfordítottam a tekintetem, mert rájöttem, hogy eddig sem magában beszélt. Félelem járta át a testem.

- Kicsoda? - néztem rá értetlenül. 

- A kászás. - húzta ijesztő vigyorra az ajkait. Itt már tudtam, hogy nem egy emberrel állok szemben. 

Elkezdődött. 

A kijárat felé sandítottam. Körülbelül 5 méterre volt tőlem. Ha felpattanok, és sprintelek akkoris minimum 5 másodperc, ami elég idő, hogy a nyomomba érjen. Felsóhajtottam és próbáltam elengedni magam. Elakartam hitetni vele, hogy nem félek és nem fogok menekülni. Természetesen menekülni készültem, de így ezzel egérutat nyerek. 

- Nem tudom. - nyögtem ki a választ. 

- Ne hazudj nekem! - ordított rám, és zöld szemei átváltoztak feketére. A szeme fehérje is feketévé alakult. Egy démon. Nagyon rémisztő látvány volt. Legszívesebben felsikítottam volna, de azt nem tehettem, mert biztos tett volna róla a szörnyeteg, hogy többet ne kaphassak levegőt. Hirtelen felpattantam, és a lehető leggyorsabban kezdtem a kapu iránya felé futni. Az adrenalin szintem az egeket súrolta, de mielőtt elég közel lettem volna, megragadott a nyakamnál fogva és hozzá nyomott erőszakosan a falnak. 

- Itt, és most megdöglesz. - húzta vigyorra ajkait, úgy, hogy megmutatkozott recés fogsora. Az izmaim megfeszültek, és levegőért kezdtem el kapkodni, ami nem érte el a tüdőmet. Pánikolva össze-vissza kalimpáltam, míg a kezeimmel megéreztem a hátam mögött lévő kiöntött szentelt vizet. Belemarkoltam az átlátszó folyadékba, és az arcába ütöttem a vizes kezemmel, aminek köszönhetően a démon elengedett, és fájdalmasan felkiáltott. Az arca kis része elkezdett égni, és még jobban elborult a tekintete. Felém vette az irányt. Ebben a pillanatban, Will lépett be aki rátaposztatta kezét a démon homlokára miközben a falnak nyomta, és abban a minutumba már csak égő hamu szállt a levegőbe. Zihálva néztam rá. A torkomat maszíroztam a kezemmel, mert még mindig éreztem annak a szörnyetegnek a kéznyomát a bőrömön. 

- Jól vagy? - kérdezte aggódóan, majd szorosan magához ölelt. Az arcomat belefúrtam a fekete szövetkabátjába és bólgattam. 

- Vicces, hogy még a templomban sem lehetek biztonságban. - nyögtem ki, ami kicsit megmoslyogtatta az időzítőt. 

- Milyen csodálatos produkció! - hallottam meg egy ismerős hangot, és tapsolva jött elő a 3 méteres szobor mögül. 

Elijah. 

- Ez a te műved? - torzult el Will tekintete, és lassan elengedett, majd maga mögé húzott. 

- Ugyanmár. A démonnak nem a lány volt a célpontja. - nevetett megvetően. - Hanem te. - mutatott rá az időzítőre, és beletúrt a hajába. - Ameddig én itt vagyok, egy démon sem fogja megölni az én kedvesemet. - búgta.

- Nem vagyok a kedvesed. - néztem rá dühösen. A tudat, hogy végig itt volt, és időben közbe léphetett volna, de nem tette, csak jobban felemésztett. 

- Mindig ilyen kis tűzes voltál? - mondta pimaszul. - Hogy nem vettem észre...- folytatta, és kék íriszeit a tekintetembe véste. 

- Tartsd kordában a démonjaidat, ha nem akarod, hogy elégessem őket. - mondta az időzítő ellenállást nem tűrő hangon. 

- Te meg tartsd kordában a farkadat. - sziszegte a szőkeség. - Azt hiszed, nem tudtam a tegnapi gyengeségedről? - húzta gúnyos mosolyra az ajkait. 

Egy pillantra elvörösödtem, hisz annyira vulgárul fogalmazta meg a szőkeség, nem beszélve arról, hogy csak így jobban felidézte a mámorító eseményeket bennem. 

- Nem áll jól neked a féltékenység. - mondta szarkasztikus mosollyal az időzítő, és hogy tovább hergelje a hibridet, közelebb húzott magához, és a kezét a derekamon pihentette. 

- Az egyedüli ok amiért nem öltelek meg abban a kicseszett pillantban, az azért van mert úgy hallottam, hogy két kaszás is a nyomodban van. - vigyorgott. 

- Nem kell szabadkozdnod. Akkor sem tudtad volna megtenni. Egy gyenge szánalomraméltó teremtés vagy, aki nem tartozik sehova. - mondta fenyegetően az időzítő. Elijah cinikusan felnevetett, közben összetalálkozott a tekintetünk. 

- Apropó az apáddal kapcsolatban. Nem vagy rá kíváncsi, Adele? - húzta mosolyra a száját. A szívem megdobbant egy nagyot, és feszülten vártam a további mondandóját. - Egy csókért elárulom, hogy most hol van. - játszadozott. Láttam, hogy Will izmai megfeszültek, és még haragosabban nézett a démon irányába.

- Csak vicceltem. - nevette el magát. - Nem a pokolba került. - búgta lágyan. Ebben a pillanatban megkönnyebbülés lett úrrá rajtam. 

- Köszönöm. - nyögtem ki. 

- Szóra sem érdemes. - kontrázott. - Még találkozunk. - vigyorodott le utoljára, és azután elnyelte a sötétség.