Twilight (TXT fanfiction)

🌃🌆

- Taehyun, leveled jött! - toppant be a trónterembe Yeonjun.
- Végre! - ugrott le a létra harmadik fokáról a fiú, hogy lecsapjon az őt érdeklő információra.
- És nekem mit hoztál, Twilight? - szólt bele az örömködésbe az Éj királya.
- Magamat - vágta rá Yeonjun, és csak utólag tudta átkozni magát, amiért nem gondolta át eléggé, amit mondott.
- Jólesik, hogy a rendelkezésemre állsz - mosolygott rá Soobin, amitől kirázta őt a hideg.
- Mit kell ma csinálnom? - sóhajtott legyőzötten. Szokása szerint kerülte a király tekintetét, akit ez meglehetősen szórakoztatott.
- Még ne készülj a kivégzésedre. Tudsz kocsit vezetni?
- Igen, van jogsim.
- Á, rosszul kérdeztem. Lovaskocsival találkoztál már? - állt fel Soobin útra készen.
- Nem - vallotta be őszintén Yeonjun. Nem volt értelme hazudnia. Inkább a saját büszkeségét sértette, minthogy balesetet okozzon, ráadásul lovakkal.
- Akkor gyere velem - lépett mellé a király, és intett neki, hogy kövesse őt. - Későn érünk vissza, Taehyun. Elviszem egy körre a Göncölszekeret.

Erre a kijelentésre ezernyi kérdés tódult Yeonjun fejébe, de inkább csöndben maradt, nehogy elűzze Soobin ritkán látott jókedvét. A vár istállójában csak két lovat tartottak, pedig vagy száznak is lett volna hely. A nagyobb, éjfekete szőrű kancát egy magában dúdolgató szolga kefélte, amíg az urai meg nem zavarták őt a megjelenésükkel, akkor pedig szótlanul meghajolt és elhagyta a posztját. Yeonjun még sosem látott másik embert a palotákban az eddig ismert négyen kívül, így alaposan megbámulta az ősz hajú lovászt, és végül Soobinnak kellett oldalba böknie őt ahhoz, hogy észrevegye magát.
- A holdnépek nem bámészkodnak. Ne nézd őket, csak tedd a dolgod, és ne bánts másokat - mondta halkan, majd a lóhoz lépett, és egy gondoskodó mozdulattal végigsimított a nyakán. - Pegazus fog húzni minket. Csikó még nem elég erős - pillantott a fiatalabb lóra, aminek ezek szerint még nem volt neve.
- És te ugye tudsz vezetni? - kérdezte Yeonjun csak a biztonság kedvéért.
- Ne aggódj. Kantárral a kezemben születtem - húzta ki magát büszkén a fiú. - De a kedvedért visszafogom majd a vadabb kanyarokat.

A Göncölszekér egy ténylegesen szekérforma kis fogat volt, aminek csillagként ragyogtak a rögzítései, és egyetlen egy lovat lehetett befogni elé. Soobin magabiztosan tartotta a gyeplőt, Pegazus szinte irányítás nélkül követte a gazdája parancsait, és Yeonjun meglepően nagy biztonságban érezte magát mellette, amire az eddigi ismeretségük alatt még nem volt példa. Körbekocsizták egyszer a várat. Az épület tiszteletet parancsolón magasodott föléjük, akárcsak a benne székelő király a nála alantasabbakra, erről pedig Yeonjunnak is eszébe jutott valami, amint a Göncöl új pályára állt, és elindult velük előre az éjszakába.
- Ha a holdemberek nem szeretik a szemkontaktust, akkor te miért bámulsz engem?
- Nem bámullak - tagadta a rágalmakat Soobin a csillagok közti lebegő utat nézve.
- Jó, most éppen nem, de úgy általában. Nem igazán a népedhez illő. Ahogy az sem, hogy feleslegesen sokat dolgoztattál - folytatta a vallatást Yeonjun.
- Én vagyok a király, azt teszek, amit akarok - hangzott a másik nem túl meggyőző válasza. - Amit mondtam, csak Holdudvar legtöbb lakójára igaz. Azokra már nem feltétlenül, akiknek emberek is vannak a felmenői között.

- És neked vannak?
- Az anyámat nem ismertem, de apa mindig úgy írta le őt, mint egy gyönyörű földi hercegnőt, aki magányosan bámulta a csillagokat - felelt Soobin. Szokatlanul nyíltan beszélt, ráadásul magáról, ami zavarba hozta Yeonjunt. Mégis mióta ilyen bizalmasak ők egymással?
- Az emberektől harcias géneket örököltünk. Minden tökéletes lett volna egy háború megnyeréséhez, aztán... nézd meg magad - mutatott körbe, Pegazus pedig még azelőtt megállt, hogy a király megrántotta volna a gyeplőt. Holdudvar, a település, kisebb szétszórt házakból állt, körülöttük csillogó kiskerttel, Yeonjun azonban alig látott bennük mozgást. Csak minden harmadik lakás nézett ki lakottnak, és azokban a kertekben is főként gyerekek játszottak, vagy idős emberek gondozták a növényeket, már amennyire Twilight meg tudta azt ilyen messziről állapítani. A felnőtteket elvette tőlük a háború, a tájat belengő csend pedig akár egészen békés is lehetett volna, ha háromszor ennyi, élő hümmögő holdember alkotta volna a halottak néma lelkei helyett.

- Hogy viselik? - kérdezte halkan, Soobin azonban erre már nem válaszolt azonnal. Kezdett kifogyni a beszélőkéje.
- Nem tudom. Nem merek a szemük elé kerülni.
- Miért?
- Mert megmenthettem volna őket - sóhajtott a király. - Az utolsó előtti csatában megsérültem. Nem súlyosan, de apám nem engedett tovább harcolni, hogy ha ő meghal, akkor is maradjon egy örököse, és... aznap minden elveszett.
- Nem a te hibád volt - szólalt meg Yeonjun óvatosan.
- Akkor kié? - fordult felé Soobin, a szeme pedig akkora fájdalmat tükrözött, amire a másik nem hitte, hogy képes volt.
- Ne nézz rám.
- Miért? - kérdezte idegesen a király. - Miért érzed már ezt is támadásnak?
- Mert az - vágta rá Yeonjun, és kényszerítette magát, hogy azokba a sötét szemekbe nézzen, amikben egy rossz mozdulat után örökre el tudott volna veszni. - Olyan, mintha ezt csinálnád - mondta, és hirtelen előrehajolt, a puszija azonban a levegőben cuppant a leszerelt katona villámgyors reflexeinek hála.

- Ez... ez az igazi támadás - morogta Soobin, Yeonjun pedig megdöbbenve látta a teljes zavart az arcán. - Ezzel nem tudok mit kezdeni.
- Én sem - fonta karba a kezét a fiú. - De ezt teszed velem.
- Nem fogom kivájni a szemem azért, hogy ne érezd kényelmetlenül magad - jelentette ki Soobin. - Csak annyit tehetünk, hogy megpróbálsz hozzászokni.
- Igen? Akkor te is szokj hozzá ehhez - tette a fiú tarkójára a kezét Yeonjun, de nem csókolta meg egyből. - Nem fogsz ellenkezni?
- Egyelőre nem - döntötte el Soobin, a másik pedig behunyt szemmel az ajkainak nyomta a sajátját. Furcsa érzés volt megcsókolni őt. A szíve ugyanolyan hevesen dobogott a fiú közelségétől, mint máskor, azonban amikor elhúzódott tőle, egyszerre megnyugodott, mintha legördült volna egy eddig észrevétlen teher a vállairól. Soobin többé nem volt egy számára elérhetetlenül helyes srác, akihez veszélyes közel kerülni. Helyes az persze továbbra is volt, de most, a csók után már egyáltalán nem tűnt veszélyesnek.

- Ez nem volt olyan borzalmas - motyogta Soobin az ajkát tapogatva.
- Tényleg nem - értett egyet vele Yeonjun. - Mostantól rám nézhetsz.
- Nem mintha megmondhatnád nekem, hogy mit csináljak - tért vissza Soobin félmosolya, és tovább hajtotta a Göncölszekeret. Pegazus patája vidáman kopogott a csillagos köveken, a szőre pedig beleolvadt az éjszakába, akárcsak a gazdája, akinek sötét köpenye még hosszú méterekig lobogott utánuk.