Maradj velem! - Bleib mit mir!

11. Tom

„Utálat és szeretet között csak egy hajszálvékony határ húzódik."

Másnap reggel Tom épp egy szelet pirítóst rágcsált, amikor Lisa berobbant a konyhába. A lány minden egyes mozdulata, maga a kisugárzása is feszült volt. Szemmel láthatóan ideges volt, és ezen az sem segített, hogy Tomot indulásra tökéletesen alkalmatlan állapotban találta, pedig már háromnegyed nyolcat mutatott az óra.

Míg Lisa türelmetlenül dobolt ujjaival a konyhapulton, jelentőségteljesen Tomot bámulva, addig az említett teljes lelki nyugalommal nyammogta a lekváros pirítósát. Pillantását mindvégig Lisán tartotta, aki úgy tűnt, észre sem vette, hogy Tom már legalább egy perce bámulja a lábait; a combközépig érő, fodros kis szoknya alól kikandikáló combokat, a kerek, kimondottan szép térdeket, az arányos, izmos vádlikat és a vékonyka bokákat. Csak most vette észre, hogy picivel Lisa jobb bokája fölött egy körülbelül öt centis tetoválás virít.

Szemei – és persze piciny lelke – kényeztetését csak azért hagyta abba, mert Lisa arcáról egyértelműen leolvashatta, ha tovább húzza az időt, a fülénél fogva fogja kirángatni őt a kocsihoz.

- Öt perc – dörmögte Tom Lisának, majd valóban öt perc alatt puccba vágta magát, és immár indulásra készen lépett a konyhába.

Mielőtt azonban bármit is mondhatott volna, Lisa a szemét forgatva nyögött be egy Na, végre! megjegyzést, majd táskáját vállára kapva kisprintelt a házból.

- Ez hosszú lesz – motyogta halkan Tom, mintegy magának, mintegy az édesanyjának, aki a mosogatónak támaszkodva törölgette vizes kezét egy konyharuhában. Fia kijelentése hallatán csak elmosolyodott, hisz ő már tudta, hogy Lisa néha nagyon nehéz természetű tud lenni, ezzel együtt viszont egy igazán kedves lány. Remélte, erre idővel Tom is rájön.

A mintegy két órás autóút hervasztó hangulatban telt. Tom számára biztosan. Eleinte próbált beszélgetést kezdeményezni Lisával, de a lány vagy csak tőmondatokban válaszolt, vagy egyáltalán nem reagált semmit a feltett kérdésekre.

Csalódott volt.

Az elmúlt egy hétben annyi anekdotát és dicshimnuszt hallgatott végig Lisáról, amelyek alapján valahogy nem ezt várta. Egyáltalán nem volt kedves, sem aranyos, sem humoros, szeretnivaló meg végképp nem. Teljesen az ellenkezője volt annak a gyámoltalan, törődésre vágyó lánynak, aki azon az éjszakán volt. S bár kihasználhatta volna a kínálkozó lehetőséget, nem tette meg. Pedig annyira egyszerű lett volna. Ő csak annyi időre akart az ágy szélére lehuppanni, amíg Lisa el nem alszik. Arra viszont már nem számított, hogy az gondolkodás nélkül ragadja meg a karját és húzza le maga mellé. Mire Tom kettőt pislogott, már Lisa alatt feküdt a kényelmes matracon, nyakán érezve a lány forró leheletét, ajkainak puha érintését.

Halkan sóhajtva pillantott oldalra, de a merő idegbajon kívül semmi mást nem tudott leolvasni Lisa testtartásáról; folyamatosan az alsó ajkát rágta, ujjait pedig olyan erősen tartotta összefűzve az ölében, hogy minden egyes ujjperce elfehéredve sikítozott.

Egy határozott, semmivel sem összetéveszthető hang ütötte meg a fülét, mely Lisa felől érkezett.

- Bocsánat – szorította Lisa nyitott tenyereit a gyomrára, s egy pillanat alatt fülig pirult. – Nem reggeliztem – mondta halkan. A mai nap folyamán ez volt az első olyan megnyilvánulása, ami mosolyt csalt Tom arcára.

- Nyúlj be a kesztyűtartóba! Biztos van ott valami rágcsa – pillantott Lisára mosolyogva, de ő csak félszegen megrázta a fejét. – Hova is megyünk pontosan? – hagyta figyelmen kívül a mozdulatot, mivel ezzel pont azt kapta, amire számított. Kérdésére szeretett volna választ kapni, hiszen senki nem avatta be a részletekbe, s az alapján, amennyit tudott (vagyis semmit), akár egy drogfutár, vagy épp egy prosti is ülhetett a kocsijában.

- A Wilhelmstraße Elba felőli vége. – Lisa most először nézett egyenesen Tom szemeibe. Egy rövidke pillanatig tartott az egész, viszont ahhoz elég volt, hogy Tom gyomra ránduljon egyet az égszínkék szempár látványától. Innen már csak egy lépés volt, hogy szinte a bőrén érezze – ismét – a cseresznyepirosra rágcsált ajkak puhaságát. Végül már kényszerítenie kellett magát, hogy a továbbiakban csak a vezetésre koncentráljon.

Már ő sem akart beszélgetni.

*

Egy többszintes épület előtti parkolóban állította le a motort Tom.

- Kösz a fuvart. – Egyetlen pillantás után továbbrebbent Lisa tekintete Tom arcáról. Tom csak unottan megrántotta a vállát, miközben kicsatolta a biztonsági övet. – Akkor... - nyúlt az ajtónyitó felé Lisa. – Szia. – Mielőtt azonban kinyithatta volna az ajtót, Tom a könyökénél fogva húzta vissza az ülésre. 

- Komolyan azt hitted, hogy itt hagylak? – kérdezte egy félmosollyal a szája sarkában. Lisa persze csak értetlenül pislogott rá. – Parancsot kaptam rá, hogy végig a nyakadon lógjak – cirógatta meg Lisa meztelen alkarját, ahogy visszahúzta a kezét.

- Ezt most nem mondod komolyan? – nyögte Lisa ledöbbenve, tenyerébe temetve arcát. – Figyelj, ez teljesen felesleges – nézett fel Tomra egy hatalmas sóhaj után. – Majd azt mondjuk, hogy vécére sem mehettem a jóváhagyásod nélkül... De ne pazarold el a napodat... Csak unatkoznál, hidd el – pislogott Lisa már-már könyörgően Tomra. Talán fel sem tűnt neki, hogy ujjai finoman megérintették Tom combját.

- Nem vitatkozom – válaszolta határozottan Tom, próbálva figyelmen kívül hagyni Lisa aprócska kezének hol létét. 

- Rendben – sóhajtotta beletörődve Lisa. – Egy valamit azonban meg kell ígérned. – Hangjának színe komoly volt, ellentmondást nem tűrő. – Senkinek nem mondhatod el, hogy hol voltunk! – Tom beleegyezően bólintott. Most már nagyon kíváncsi volt, hogy miért szükséges ez a nagy titkolózás.

Egy régi építésű, többszintes épület 5. emeletére lifteztek fel, melynek nagy részét egy magánrendelő foglalta el. A lifttől nem messze álló információs pult mögött nem ült senki, de úgy tűnt, ez Lisát annyira nem is érdekelte. Célirányosan haladt előre. Több ajtó előtt is elmentek, melyeken különböző nevek álltak, alattuk egy-egy szakterület megnevezésével.

A folyosó végén álltak meg egy olyan ajtó előtt, melyen csak egy névtábla fityegett. A fal mellett sorakozó székek egyikére Lisa nemhogy leült, szó szerint lezuhant.

- Kihez jöttünk? – kérdezte pár perc múlva Tom, miután helyet foglalt Lisa mellett.

- Dr. Ludwighoz – motyogta bambán Lisa. Mielőtt Tom elsüthetett volna egy undok megjegyzést, megjelent egy középkorú hölgy.

- Lisa! – ragyogott fel a nő arca. – Nemsokára jön a doktor úr. Gyere, addig megmérlek! – mutatott a nő a szemben lévő ajtóra. Lisa egy erőltetett mosollyal az arcán nyomta Tom kezei közé a táskáját, majd a vidáman csacsogó nő után ő is belépett az ajtón. – Már két héttel ezelőtt jönnöd kellett volna – hallotta Tom a résnyire nyitva hagyott ajtó mögül.

- Tudom, de közbejött pár dolog.

- Nézzük csak! 48 kiló! – Szinte szörnyülködve kiáltott fel az eddig mindig mosolygós hölgyemény. – Fogytál 4 kilót! Lassan el fogsz tűnni – jegyezte meg rosszallóan.

- Nem direkt csinálom. – Lisa hangja olyan halk volt, hogy Tomnak nagyon kellett hegyeznie a füleit.

- A vérnyomásod is nagyon alacsony – jött az újabb megjegyzés.

Tom egyre csak azon törte a fejét, hogy mi ez az egész, és persze Lisának mi baja van. Talán beteg? Súlyos? És miért ez a nagy titkolózás? Túl sok a kérdés, kevés a válasz.

Alighogy Lisa és Emma, az asszisztens, kiléptek a folyosóra, megjelent egy olyan hatvan év körüli, megjelenésében konkrétan a Mikulásra hajazó fickó. Tomnak szinte köszönni sem volt ideje, a pacák már be is tuszkolta maga előtt Lisát a névtáblácskás ajtón.

\m/(-.-)\m/