Maradj velem! - Bleib mit mir!

12. Lisa

„Azt tanácsolom mindenkinek, hogy ha van valami, amit el kell mondanod valakinek, tedd meg minél hamarabb, akkor is, ha úgy érzed, nem állsz készen rá!"

- Dr. John Izzo: Öt titok, amit fel kell ismerj, mielőtt meghalsz

- Akkor, ahogy megbeszéltük – nézett rám a szemüvege fölött dr. Ludwig. – Amint megvan a laboreredményed és az ultrahang, szépen hozol nekem mindent, rendben? – A heves bólogatáson kívül nem csináltam mást. Már annyira untam az egész hercehurcát, hogy félévente összeszurkáltatom magam, aztán közlik velem ugyanazt, amit minden egyes alkalommal.

- Lenne még valami – szúrtam közbe bizonytalanul. Bármennyire is nem akartam erről beszélni, muszáj volt. – A múlt hónapban nem jött meg a menstruációm, legutóbb meg majdnem két hétig tartott és erősen görcsöltem.

- Értem – hümmögött a doki elgondolkodva. – Azt mondom, menj el egy nőgyógyászhoz. Lehet, hogy nincs semmi baj, csak a szervezeted összezavarodott kicsit. Megesik – mosolygott rám bíztatóan. – De ha biztosra akarsz menni, és természetesen nem szól ellene semmi, akkor írass fel fogamzásgátlót... Adok beutalót az egyik nőgyógyász ismerősömhöz. Jobb így, ha konzultációra lenne szükség – motyogta elgondolkodva. – Mindegy – rázta meg a fejét. – A legfontosabb, hogy ne találjon semmi elváltozást. A többi már csak részletkérdés – állt fel az íróasztala mögül, a hatalmas, méregdrága székéből, majd előreengedve az ajtóban, kiléptünk a folyosóra. – Aztán csak ésszel! – fenyegetett meg a felemelt mutatóujjával. – Semmi alkohol, cigi és tartsd be a diétát!

- Mint mindig – néztem fel a kedves arcra. Mintha csak egy nagypapi állt volna előttem. Talán ezért is volt olyan nyomorult érzés, hogy hazudnom kellett. De mégis megtettem.

- Aztán minél hamarabb gyere az eredményekkel! – mosolygott még rám utoljára, majd egy gyors búcsú után vissza is lépett az irodájába.

Egy hatalmasat sóhajtva rogytam le az egyik székre.

- Jól vagy? – hallottam meg Tom hangját. Teljesen megfeledkeztem róla, hogy ő is itt van.

- Persze – fordítottam felé a fejem. Először megilletődve pislogtam rá. Arca hirtelen nagyon közel került hozzám, forró lehelete meglebbentette az arcom elé hulló hajszálaimat. – Menjünk – pattantam fel és gyors ütemben, szinte már futva közelítettem meg a felvonót.

- Lisa! – kiáltott utánam Emma. – A beutalók!

- Basszus! – forgattam meg bosszúsan a szemeim. – Köszönöm – vettem át a papírlapokat. Rendszerint már a liftben nekiállok tanulmányozni őket, most viszont valahogy nem volt hozzá gyomrom. Főleg nem Tom előtt.

- Beteg vagy? – bökte ki végül, miután beléptünk a liftbe. A régi jól bevált módszert alkalmaztam, vagyis alkalmi süketté váltam. Végig magam elé meredve botorkáltam el a kocsiig, az említett alapelvet követve. Miután azonban beszálltunk az autóba, nem történt semmi. Kíváncsian fordultam Tom felé. Ő karba tett kézzel meredt rám, a továbbhaladás legkisebb jele nélkül. Durcásan fűztem össze én is karjaimat, s csak azután kezdődött el a ki-bírja-tovább-pislogás-nélkül-játék. Rohadtul dühített a makacssága. Nem akartam bevonni a magánéletembe. Nem akartam, hogy megismerjen. Nem akartam sebezhetővé válni. 

Sóhajtva engedtem le karjaimat, s fordultam el Tomtól. Csak most jöttem rá, hogy bármennyire is szeretnék boldog lenni és valakihez közel kerülni, valakit szívből szeretni, egyszerűen nem vagyok rá képes. Túl korán kaptam meg a magam pofonjait, túlságosan vastag lett körülöttem a fal. Könnyek gyűltek a szemembe a gondolattól, hogy sohasem leszek képes megnyílni senki előtt, és az, aki igazán vagyok, elhalványul, majd végleg eltűnik. Keserű és magányos leszek.

Összeszorult a torkom, s bár semmi nem volt a gyomromban, éreztem, hogyan kezd benne kavarogni a gyomorsav. Próbáltam mélyeket lélegezni, de a Tomból áradó finom illat csak még inkább összerántotta a gyomrom. Plusz még, pavlovi reflexként a nyáltermelésem is elindult.

- Beteg vagy? – tette fel újra a korábbi kérdést Tom, annyi különbséggel, hogy hangja egy fokkal mintha gyengédebben, lágyabban szólt volna. Nem mertem ránézni, nem mertem megszólalni, még csak levegőt venni sem.

Féltem, hogy egyetlen szó után darabokra hullok, hogy elmondok neki mindent, ami a hosszú évek alatt egyre csak gyűlt bennem. És itt nem arra gondolok, amit régen iránta éreztem, hanem minden másra, amit valaha átéltem. Az, hogy ő nem vett észre, csak egy picike csepp volt a tengerben. Már annyira nem számított...

Egy pillanat alatt szakadt rám az üresség, a nincstelenség érzése. Nem volt semmim. Eluralkodott rajtam a tudat, hogy nem volt életem. Éveken át csak sodródtam az árral, folyton elsüllyedtem, újra és újra a szikláknak csapódtam; túl sok sebet szereztem.

Küzdöttem magammal. Nem akartam ezeket érezni, nem akartam ezekre gondolni. Féltem, ha hagyom eluralkodni, akkor talán már sohasem leszek képes talpra állni. Már nem leszek képes harcolni azzal a szomorú és megtört önmagammal, ami a lelkem mélyén vagyok. Hogy legközelebb már nem leszek képes visszahúzni a fejemre az álarcot...

- Kérlek... - motyogtam reszketeg hangon. Nem tudom, miért mondtam ezt. Nem tudom, mit vártam tőle... Mégis, a tudat, hogy valaki láthatja, ahogyan elveszítem önmagam, segített. A szemem sarkából figyeltem Tomot, és amikor azt hittem, nem látja, óvatosan letörölgettem a kicsorduló könnycseppeket.

- Haza? – kérdezte közömbösen.

- Az Egyetemi Klinikára, kérlek. – Nem vártam mást. Hülyén hangzik, de örültem, hogy egyfajta távolságot tart. Legyen. Jobb így mindkettőnknek. Nekem főleg.

\m/(-.-)\m/