Maradj velem! - Bleib mit mir!

2. Lisa

„Apró változások. Kis lépések. Elvégre a nagy ajtók is kis zsanérokon fordulnak meg."

- Judith Sills: Szállj le a döglött lóról!

Alig léptem be a kertkapun, az öt hónapos golden retriever kiskutyám, egy tündéri kis gombóc, máris a lábaimnál ficánkolt. Annak ellenére, hogy majd' átbuktam rajta, csak jóízűen kacarásztam rajta, hogy milyen kis eleven a drága. Egyszerűen imádtam. Amióta csak velem van, sokkal, de sokkal többet nevetek, mint előtte. Elég ránéznem a cuki pofijára és máris egy levakarhatatlan vigyor kúszik az arcomra. Tisztán emlékszem arra az estére, amikor minden előjel nélkül berobbant az életünkbe. 

Úgy két, majdnem három hónappal ezelőtt, épp Berlinből autóztunk hazafelé. Én az egyetemen voltam, anya pedig munkaügyben járt a városban. 

Mindketten fáradtak voltunk, sötét is volt. Néha elbóbiskoltam egy-egy pillanatra az anyósülésen. Egy ilyen alkalomkor, mikor már majdnem elaludtam, hirtelen egy hatalmas rántást éreztem. Ha nem lettem volna bekötve, biztos, hogy bemászok a kesztyűtartóba. Ijedten pislogtam anyura. Először fel sem fogtam, hogy mi történt. Anyu persze csak markolta a kormányt és olyan bőszen fújtatott, mintha épp egy öt kilós gyereket próbálna magából kipasszírozni. Soha nem láttam még ilyen ijedtnek.

- Elütöttem egy kutyát – motyogta fal fehér arccal.

- Biztos? – köszörültem meg a torkom.

- Nem tudom – mondta, de már kapcsolta is ki a biztonsági övét. Szinte egyszerre vágódtunk ki az autóból.

Ha nem égett volna az utastéri világítás és az autó fényszórója, orra bukom az első békában. Mindketten a kocsi elülső részéhez siettünk. Először csak egy szőrkupacot láttam. Összefacsarodott a szívem a gondolattól, hogy talán tényleg elütöttünk egy kutyát. De a kis gombóc halkan nyüszögni kezdett és mocorogni, majd felemelte kis fejét. Azonnal szerelembe estem.

Óvatosan az ölembe lapátoltam a kis picurt, visszaültünk az autóba és már indultunk is, hogy kerítsünk egy állatorvost. Bár külső sérülés nem volt a szőrösön, jobbnak láttuk, ha egy szakember is látja. Olyan kis ijedt volt. Csak úgy reszketett az ölemben, hiába simogattam a kis buksiját, hiába duruzsoltam a fülébe halkan. 

- Szerinted kitették? – néztem fel anyura. Más észszerű magyarázatom nem volt arra, hogy miért kolbászolt a semmi közepén egy kiskutya.

- Attól tartok – vonta meg a vállát. A szokottnál is körültekintőbben vezetett. Benne is nyomot hagyott a találkozás.

A kis bolyhos aznap éjszaka már nálunk aludt. Nem volt kérdés, hogy hazavisszük-e. Ha anyu ellenkezett is volna, akkor addig hisztizek neki, amíg bele nem egyezik. Szerencsére nem történt komoly baja – az ijedtségen kívül –, a lökhárító épphogy csak nekikoccant, illetve rettentően kajás volt a drága. Bónusz meglepi is járt a kölyökkel. Rengeteg bolha. Fél éjszaka a kutyát áztattam a kádban, aztán magamat.

A reggeli ébresztőt hajnalok hajnalán kaptam nyüszítés és ajtókaparás formájában. A kis dög olyan szintű hisztit vágott, hogy félő volt, a szomszédokat is összecsődíti, engem meg feljelentenek állatkínzásért. És csak úgy mellesleg. Valaki közölhette volna velem, hogy egy ilyen korú kiskutya nagy valószínűséggel még nem szobatiszta. A taktikai pontokon elhelyezett pisi tócsák és kaki kupacok, mint taposóaknák, alakították át a konyha egész területét komplett háborús övezetté.

Anyu röhögve kortyolgatta a kávéját a teraszon, míg én a kedvenc pizsimben, a kutyuskám hátsójának termékét takarítottam. Annak a napnak a megkoronázásaként, köszönetképpen, míg az éjszaka nyomait próbáltam eltüntetni, a kis disznó belepisilt a kedvenc – és egyetlen – nyuszis mamuszomba, és pedig gyanútlanul bokáig merültem a meleg, tocsogó cuccba.