Maradj velem! - Bleib mit mir!

7. Lisa

„Az életed nem akkor kezdődik, amikor meglátod a fényt. Hanem egy másik pillanatban. Egy találkozással, egy mosollyal, egy zavart kézfogással. Amikor meglátod Őt. Amikor megtalálod..."

- Csitáry-Hock Tamás

Úgy jött el a hétfő, hogy szinte felfogni sem volt időm. Egész éjszaka tanultam, így hullafáradtan rogytam le reggel az asztalhoz az icipici konyhánkban. Anyu már rég a reggelim készítésével foglalatoskodott, s kezdetként az orrom alá tolt egy bögre kávét.

- Sikerült mindent átnézned? – kérdezte kíváncsian.

- Fogjuk rá – nyögtem fintorogva. – Van pár olyan pont, ami nagyon nyögve nyelősen megy. Remélem, hogy nem abból fognak kérdezni.

- Csak pozitívan! – nézett rám anyu összevont szemöldökkel. – Soha ne arra gondolj, hogy mit nem tudsz, hanem arra, amit tudsz – emelte fel mutatóujját.

- Jaj, anya! Tudod, hogy nálam nem jön be ez az agykontroll-izé! – könyököltem az asztalra, államat a tenyerembe fektettem, közben a kávémat kavargattam.

- Ez csak egy tanács, nem agykontroll – mondta sértődötten és hátat is fordított nekem. Egy sóhaj után pillantottam fel a hűtő mögötti falon lógó órára, mely már nyolc órát mutatott.

Az egyik vizsgám délután 2-kor, a másik 3-kor lesz. 60-60 perc, írásban. Két vizsga két órán belül. Faszán összehozták a tanáraim, nem?

Úgy éreztem, már lassan a fülemen fog kifolyni a vizsgaanyag.

Egy kiadós reggeli után elvonultam a szobámba, hogy pihenjek kicsit. Azt természetesen meghagytam anyunak, hogy legkésőbb tizenegykor jöjjön be és rugdosson el a fürdőszobáig.

Nagy valószínűség szerint elaludtam, mivel amikor legközelebb kinyitottam a szemem, anyu ült az ágyam szélén és közölte, háromnegyed tizenegy van. Szó nem volt rugdosásról. Fényvillám sebességgel téptem fel a fürdőszoba ajtaját, rángattam le a ruháimat és ugrottam be a zuhany alá. Aztán egy perc múlva ugrottam is ki alóla, nyomdafestéket nem tűrő káromkodások közepette.

Ott álltam a helyiség közepén, félig vizes hajjal, egy szál törülközőben és vacogó fogakkal üvöltöttem anyámnak. Nem történt semmi érdekes, csupán csak nem volt egy csepp meleg víz sem, én meg sikeresen a nyakamba engedtem egy nagy adag jéghideg vizet.

- Ez nem lehet igaz! – toporzékoltam. – Most mit csináljak? – néztem anyámra sírásra görbülő szájjal.

- Fogalmam sincs – rántotta meg a vállát tanácstalanul. – Biztos, hogy nincs... - közben a csapot tekergette.

- Nincs! – vágtam rá rögtön. Ha lett volna, akkor nem ott álltam volna még mindig egybe-gyűrűbe, tudatában az idő múlásának. Aztán kigyúlt a fejem fölött a villanykörte és ezt megkoronázandó, a homlokomra csaptam. – Átmegyek a szomszédba – néztem anyámra elszántan, és már a tusfürdőmet és a samponomat kapkodtam le a tartóról.

- De kislányom! – háborodott fel anyu látványosan.

- Vészhelyzet van, és biztos nem sajnálnak tőlem egy kis meleg vizet – szóltam vissza a vállam fölött, közben végigcsattogtam a házon egy szál törülközőben és papucsban.

Gyorsan keresztülszaladtam az udvaron, mind a kettőn, s csak úgy röpködött ide-oda a hátamon a víztől csöpögő hajam. A Kaulitz-Trümper házhoz érve, nemes egyszerűséggel becsörtettem a nyitott teraszajtón, majd a nappaliban épp tévét néző Gordonnal közöltem, hogy mi is a szitu.