Maradj velem! - Bleib mit mir!

30. Lisa

„Minden tele van veled: az illatoddal, a lényeddel, az érzékiségeddel. Nem tudlak nem bámulni. Érinteni szeretnélek."

- Vavyan Fable

- Zenét? – kérdezte Tom, mikor már az autójában ültünk.

- Most inkább nem – nyomtam el egy ásítást. – Kicsit zsong a fejem – mosolyogtam rá.

- Csak nem álmos vagy? – vigyorgott rám, egy pillanatra nem az utat figyelve.

- Nem. Majd kicsattanok az energiától – forgattam meg a szemeim.

Nem beszéltünk többet. A fejemet az ülésnek döntve bámultam ki a sötét ablakon. Úgy tűnt, csigatempóval vánszorgunk, a sebességmérőre viszont nem mertem volna ránézni. Nem vagyok nagy autó bolond, de most az egyszer örültem, hogy nem valami tragacsban ülök, hanem ebben a csilivili csodában, ami úgy ringatott, mint kisbabát a bölcső.

- Lisa, ébresztő – nyitogattam lassan a szemeim. Éppen, hogy megmozdítottam a fejem a hang irányába, máris Tom sunyi vigyorával és csillogó szemeivel találtam magam szembe. – Megjöttünk – dőlt vissza a helyére.

- Már? – pislogtam körbe. A motor már nem járt, a világítás sem égett, az utcai lámpák fényében viszont felismertem Tomék házát.

- Elaludtál – pillantott rám a szeme sarkából.

- Bocsánat – motyogtam, miközben a biztonsági övvel szerencsétlenkedtem. Mire kiszabadítottam magam, Tom már rég a kocsi orránál állva nézelődött. Leginkább a ház ablakait figyelte. – Mehetünk? – léptem mellé a táskámmal és a pulóveremmel a kezemben. Meg akartam érinteni a karját, de mégsem tettem. Valahogy olyan furcsán megközelíthetetlennek, távolinak tűnt. Mintha az agya egy áthatolhatatlan falat húzott volna köré, hogy nyugodtan tudjon gondolkodni, s talán ezért sem hallotta a kérdésemet. Nem akartam őt zavarni, így inkább csendben, mint egy kisegér, elsurrantam mellette, a házunk felé irányítva lépteimet.

Ahogy a sötét udvaron bóklásztam, teljesen elszállt testemből a fáradtság és az álmosság. Egyetlen hosszú pillanatig ácsorogtam az udvar közepén, azon gondolkodva, hogy mit is kezdjek magammal, hisz semmi kedvem nem volt bemenni, sem lefeküdni. Olyan szép volt az éjszaka. Ahogy felnéztem az égre, még a fényesen ragyogó csillagokat is láthattam a felhőtlen égen.

Kibújtam a cipőmből, majd a táskámmal együtt a lépcsőre dobtam. Nem gondolkoztam sokat, csak leültem és hanyatt dőltem a kellemesen hűvös fűben.

- Te meg mit csinálsz? – hallottam meg Tom meglepett hangját.

- A csillagokat számolom az Orion farkán – fordítottam felé a fejem vigyorogva.

- Az előbb még fáradt voltál.

Mivel ismét az eget kémleltem, csak a szemem sarkából láttam némi mozgolódást, a közeledő lépteket viszont tisztán hallottam. Azt hittem, hogy majd megkér, menjünk be, ehelyett azonban ő is elnyúlt a fűben, szorosan mellettem, s ujjai azonnal rátaláltak a hasamon pihenő kezemre. Kíváncsian fordítottam felé a fejem, de arra nem számítottam, hogy pár centiről fogok az engem figyelő szemekbe bámulni.

Nem tudom, mi történt, de eddig még sohasem volt rám ilyen nagy hatással a közelsége. Valami nagyon durván megváltozott közöttünk ez alatt a pán nap alatt. Azt hiszem, pontosan az történt meg, amit el akartam kerülni. És attól félek, ha ez továbbra is így fog folytatódni, menthetetlenül bele fogok szeretni Tomba.