Maradj velem! - Bleib mit mir!

24. Lisa

„Saját durvaságáért az ember gyakran arra haragszik, aki ellen elkövette."

- William Somerset Maugham: Sör és perec

Mikor legközelebb kinyitottam a szemem, a teraszon kellemes szellő fújdogált. Úgy tűnt, elaludtam olvasás közben. Valószínűleg ezért volt a könyvem a földön.

Bebotorkáltam a házba, töltöttem Edo táljába egy kis kaját, majd gyorsan átvedlettem a bikinimbe. Még ki akartam használni a délutáni kellemes napsütést egy kis színesedésre.

Bármennyire is nem akartam, de egyre csak Tom járt a fejemben. Így visszagondolva, hülyeség volt úgy viselkednem vele. Én nem ilyen vagyok. Nem is értem, honnan volt egyáltalán bátorságom hozzá. És most is. Mi a francot művelek? Most komolyan egy szál bugyiban fogok itt fetrengeni az ablaka alatt? Egy rossz ribanc lett belőlem.

Fintorogva ültem fel, egyik kezemmel a melleimet takarva, a másikkal meg a pólóm után nyúlva. Már nem volt kedvem napozni.

- Lisa! – Mintha végig húztak volna egy tollpihét a hátamon, olyan jóleső bizsergés szaladt végig a gerincemen Tom hangjától.

- Tessék? – fordultam felé bosszúsan, küzdve a rám törő érzésekkel. Nem érdemelte meg, hogy így reagáljon rá a testem.

- Anyu küldi – láttam meg az ujjai között az egyik könyvemet. Büszkeség és balítélet Jane Austentól. Pár napja adtam kölcsön Simonenak.

- Tedd csak le – mondtam, de ő nem mozdult, csak bámult rám. Rám? Ha pontos akarok lenni, akkor a melleimre, melyeket még mindig csak az egyik kezem takart el. – Hé, szatírkám! – dobtam a lábának a fél pár papucsomat, majd a pólómat a mellkasom elé emeltem.

- Mi bajod van velem? – kérdezte fintorogva.

- Semmi – morogtam az orrom alatt, miközben felálltam. Kikaptam a kezéből a könyvet, és úgy ahogy voltam, mezítláb, bugyiban, egy pólót magamhoz szorítva hagytam ott. De alig tettem pár lépést, kezét meztelen vállamra csúsztatta, s ezzel maradásra kényszerített. Nem akartam vele maradni, mégis megtettem.

- Nem tudom, miért vagy ilyen ellenséges, de azt az egyet megígérhetem, én nem fogom feladni – húzta végig ujjait meztelen felkaromon. Szorosan mögém lépett, s minden egyes szót a fülembe suttogott, én mégsem fordultam meg, nem néztem rá. – Annyiszor utasíthatsz el, ahányszor csak akarsz, de magadra hagyni sohasem foglak. A barátságom a tiéd.

- Dugd fel magadnak a barátságodat! – vágtam oda durván, majd beszaladtam a házba. Nem mertem hátra nézni. Féltem attól, amit esetleg láthatok. Nem lett volna szabad ezt mondanom, de felhúzott. Mi az, hogy nem tudja, mi bajom van vele? Hisz kihasználta a sebezhetőségemet és letámadott. És én ezt nem tudom olyan könnyen elfelejteni, mint ahogyan ő teszi.

Nincs szükségem a „barátságára", sem az alakoskodásra és a megjátszásra. Csak be akar jutni a bugyimba, ezt egyértelműen bizonyította.

\m/(-.-)\m/