Maradj velem! - Bleib mit mir!

5. Lisa

„Nincs mód kitérni a változás elől. Az állandóság gondosan felépített álma csak annyit ér, mint a homokvár a tengerparton."

- Joanne Harris: Csokoládé

A hét további részében nem csináltam mást, csak tanultam és tanultam. Néha még enni is elfelejtettem. De hát, ha másért nem is, pont ezért tartom az én drága anyukámat. Reggelente, mikor felkelt, én már ébren voltam. Reggelit készített nekem és addig nem állt fel az asztal mellől, amíg minden egyes falatot magamba nem tömtem. Esténként csak későn ért haza, így nem tudott szemmel tartani. Viszont többször is felhívott, illetve rám uszította Simonet, aki már-már idegesítően sokszor jött át és parancsolt oda az asztalhoz. Ilyenkor próbált valami érdekes sztorival szórakoztatni, hogy csak egy kis időre elterelje a figyelmemet. A fiait nem emlegette túl sokszor, hál' Istennek és én sem találkoztam velük egyelőre. Tudom, hogy nem kerülhetem el a találkozást, de törekedni rá azért lehet, nem? Magam sem értettem igazán, hogy miért idegenkedem tőlük.

***

Szombat reggel hullafáradtan ébredtem. A telefonomat csak hosszas matatás után találtam meg az ágy mellett a földön. Majdnem infarktust kaptam, mikor megláttam, mennyi az idő. 11 óra múlt. Úgy tűnt, az egész heti hajtás most bosszulta meg magát.

A szememet dörzsölve botorkáltam el az ablakig, hogy egy kis friss levegőt engedjek be a szobába. A nyitott ablakban könyökölve nézelődtem, vagy épp csukott szemmel élveztem, hogyan melegíti arcomat a kellemesen meleg napsugár. Földszintes házban laktunk, a szobám ablaka az udvarra nézett, ezáltal a szomszéd házra is tökéletes rálátásom nyílt. Pár perc múlva Edo tűnt fel az udvar túloldalán, ahogy ráérősen körbeszaglászta a sövény alját és nagy valószínűség szerint, kereste a módját, hogyan juthat át a Kaulitzék udvarára.

- Edo – szóltam rá. Azonnal felém fordította kis fejét, egy pillanatig szemrebbenés nélkül bámult rám, de aztán már be is nyomta az orrával a kertkaput és már el is tűnt szem elől. Bosszúsan sóhajtottam. Nagyon reméltem, hogy nem okoz galibát. Semmi kedvem nem volt utána menni, viszont volt egy olyan megérzésem, ezt nem úszhatom meg.

- Szia! – botorkáltam ki a konyhába és nyomtam egy puszit anyu arcára. Ő mosolyogva simogatta meg az arcom és már be is kapcsolta a kávéfőzőt.

- Jól aludtál? – nézett rám. – Nem vagy éhes?

- Nem igazán – vontam meg a vállam. – Mi lesz az ebéd? – hajoltam a konyhaasztal fölé a válla fölött. Viccesen néztünk ki, hisz én magam 156 centi voltam, anyukám viszont még nálam is kisebb, mindössze 145 centiméter. folyton azzal cukkoltam, hogy simán a hónom alá vághatom.

- Húsos rakott burgonya. Jó lesz?

- Persze. Az fincsi – nyaltam meg a számat. – A teraszon leszek – mondtam és kitotyogtam a teraszra, majd végignyúltam a kanapémon. Kellemes szellő járta át a helyet, valahonnan friss virágillatot hozva.

Percekkel később, mikor már a kávémat kortyolgattam, Edo bukkant fel, szájában hozva valamit. Ahogy észrevett, odaügetett hozzám, felmászott a kanapéra, majd az ölembe pottyantotta zsákmányát. Egy fél pár piros-fehér színű sportcipőt.

- Hát ez? – emeltem az orrom elé a fűzőnél fogva, a legalább 43-as méretű lábbelit. – Edo, fiam! Mióta lopkodsz cipőt? – néztem rá összehúzott szemöldökkel. A kis szarka fejét a combomra fektetve nézett fel rám. – Rendetlen vagy – simogattam meg a buksiját. – Ilyen többet elő ne forduljon! – fenyegettem meg a mutatóujjammal, de tudhattam volna, hogy nem vesz komolyan. Ezt igazolandó kapkodott az ujjam után. – Esélytelen, hogy visszavidd, ugye? – kérdeztem fintorogva. – Naná! – válaszoltam meg a saját kérdésem.