Six months till our divorce | JiKook

02

Már egy egész hét telt el azóta, hogy váratlanul összefutottam Jungkookkal az egyik kedvenc éttermem előtt, s őszintén szólva még azóta sem sikerült teljesen lenyugodnom. Sőt! Miután hazaértem csak még dühösebb lettem, ugyanis eszembe jutott, hogy hányszor vacsoráztunk együtt abban az étteremben, hányszor töltöttük egymás társaságában az időt egy randi keretén belül azon a helyen. Jungkook minden ilyen alkalommal kikért egy üveg vörösbort a legfinomabbak közül, s mire a vacsora valamint az este véget ért, mindketten kissé becsiccsentve hagytuk el az éttermet. Nem egyszer előfordult már az is, hogy ott kellett hagynunk valamelyikünk autóját, elvégre nem szerettünk volna ittas állapotban vezetni, s másnap együtt visszamentünk érte. Élveztem, hogy Jungkook mellett sosem kellett aggódnom semmi miatt, ugyanis ha valamiért netán izgultam vagy idegeskedtem, ő mindig talált megoldást az én szememben hatalmasnak tűnő problémákra, melyek valójában sosem voltak olyan egetrengetően nagyok, csak én láttam annak őket. Ő mindig tudta, mit kell tennie ahhoz, hogy minden a legnagyobb rendben legyen, s talán épp emiatt fájt még jobban, mikor kiderült, hogy félrelépett. Mivel ő volt az, aki akkor összetörte a szívem, nem volt senki, aki megvigasztalhatott volna, senki, aki megoldotta volna szívem kínkeserves problémáit. Persze a barátaim folyamatosan próbáltak erőt sugározni belém, de az mégsem volt ugyanaz, mintha Jungkook próbálná ugyanezt tenni. Hiányzott az illata, az ölelése, a vigasztaló szavai s érintései, ugyanakkor tiszta szívből gyűlöltem is amiatt, hogy továbbra is így érzek iránta. Ő volt az, aki tönkretett, mégis ő rá vágytam a legjobban. S mikor aznap megláttam, hogy azt a nőt vitte magával az étterembe, abba az étterembe, mely a mi közös helyünk volt, úgy éreztem, egy újabb darabot sikerült kitépnie belőlem. Nem hittem, hogy ezután a hat hónap után még marad valami, amit elvehet, valami, amivel tovább tudja tekerni a mellkasomba fúródó tőrt, de persze, hogy képes rá. Számára nem jelent már semmit az ottani együtt töltött időnk, ő nem úgy gondol arra az étteremre, mint a kettőnk közös helyére. Számára az az étterem ugyanolyan, mint a többi, éppen ezért nem okoz nehézséget elvinnie oda a szeretőjét. Vajon a többi helyünkre is elvitte? Neki is megmutatta mindazt, amiről azt hittem, csak a kettőnké? Őt is olyan szép szavakkal illeti, mint engem szokott, mikor alábbhagy az önbizalmam? Őt is olyan gyengéden simogatja, mint engem, mikor összebújós estéket tartottunk? Neki is olyan ragyogó szemekkel mondja, hogy szeretlek, mint nekem mondta minden egyes alkalommal? Őt is ugyanakkora vággyal érinti meg, mint engem minden egyes szeretkezés közben?

A rohadt életbe.

Egyáltalán minek kínzom magam? Miért gondolkodom ilyesmin, mikor a válasznak egyértelműnek kéne lennie? Persze, hogy ugyanúgy viselkedik vele, mint velem. Elvégre hazugságban éltem ki tudja, milyen hosszú ideig, honnan is tudhatnám, hogy komolyak és őszinték voltak-e az érzései ez idő alatt? Az is lehet, hogy több nője is volt, csupán egyről sikerült tudomást szereznem. Ki tudja, merre járt, kivel és mit csinált mialatt én dolgoztam? Nem is beszélve a saját munkahelyéről. Elvégre egy hangszer boltot működtet, ki tudja, hány nőt vagy férfit szedett össze a kliensei közül. Talán azzal a nővel is ott találkozott. Nem is érdekel.

Arról viszont még nem sikerült döntenem, mihez kezdjek a lakáskulccsal. Először arra gondoltam, semmi esély rá, hogy én betegyem a lábam arra a helyre, ezért nem is foglalkoztam a kérdéssel. Néhány nappal később azonban eszembe jutott, hogy talán valóban valami fontos dolgok maradhattak nála, amikről időközben megfeledkeztem. Mert hát ha úgy gondolná, hogy nem fontosak, akkor mégis minek pakolta volna össze és hívott volna át magához, nem igaz? Ő is tisztában van vele, hogy nyomós okra van szükségem ahhoz, hogy önként szembe álljak vele. Biztosan nem töltené fölöslegesen az időt ilyesmivel, úgyhogy talán mégiscsak utána kéne néznem a dolognak. A gond csak az, hogy fogalmam sincs, mikor van otthon. Amíg együtt laktunk mindig tisztában voltam a beosztásával, tudtam, hogy melyik napokon lesz szabad és melyik napokon mettől meddig kell bent lennie, azonban megeshet, hogy azóta ez megváltozott. Én pedig egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy vállalom a kockázatot, hogy találkozzak vele. Megint. Egyetlen alkalom is bőven sok volt, még úgyis, hogy egy szót sem váltottunk egymással, mi lenne, ha véletlen pont otthon tartózkodna, ráadásul azzal a nővel? Kizárt dolog, hogy ennyire kínos helyzetbe hozzam magam. Bőven elég volt egyszer együtt látnom őket, már akkor is majdnem utolért a hányinger. Főleg, hogy az a nő valami elképesztően gyönyörű. Persze, mit is vártam mondjuk? Hogy majd valami jött-ment némbert kap maga mellé? Ugyan már! Jungkook jó pasi, ezt pedig ő is tudja nagyon jól, még szép, hogy egy hozzá méltó nőt választ maga mellé. Vajon mindvégig ez volt a problémája? Hogy én nem vagyok nő? Vagy csak nem talált magához méltónak?