Six months till our divorce | JiKook

08

Ma van Jin és Namjoon eljegyzési ünnepsége, amire nem egészen két héttel ezelőtt lettem meghívva. Ahogy jelenleg a tükör előtt állva igazgatom magam, bevallom, ideges vagyok. Semmi okom nem volna idegesnek lenni, hisz még csak nem is az én eljegyzési bulimról van szó, mégis úgy bukfencezik a gyomrom, mintha vetélkedőre készülne s félő, hogy még idő előtt kidobom a taccsot. A reggel is korán keltem, pedig úgy terveztem, hogy alaposan kialszom magam, ha már minden programomat lemondtam a munka kapcsán csak azért, hogy időben kész legyek testileg és lelkileg is. Most valaki megkérdezhetné, hogy mégis minek kell ennyire rákészülnöm, mikor nem is rólam van szó, nem is én vagyok a középpontban. Erre pedig létezik egy igazán egyszerű válasz: Jungkook. És most nem arra kell gondolni, hogy ki akarom csípni magam a kedvéért, szó sincs róla. Ha valakinek tetszeni akarnék, az leghamarabb saját magam vagyok, semmi esetre sem az a szemét. Egyszerűen csak idegesít a tudat, hogy ő is ott lesz, hiába szólt előre Jin és Namjoon, s én hiába ígértem meg, hogy minden rendben lesz, s emiatt nem dobom fel a kihagyás lehetőségét. Most minden vágyam, hogy itthon maradjak, s még csak távolról se kelljen őt megpillantanom! Azóta a röpke üzenetváltásunk óta egyáltalán nem hallottam felőle, aminek egyébként örülnöm kellene, nem pedig nyugtalannak lenni miatta. Ezzel szemben én itt stresszelek, majd' lerágom a körmöm idegességemben, mindezt pusztán azért, mert azt sem tudom biztosra, hogy ott lesz-e egyáltalán. Namjoonék azt mondták, elfogadta a meghívást, ennek alapján pedig azt feltételezném, hogy eljön, azonban mi van, ha valóban annyira szíven ütötte, amit mondtam, hogy inkább úgy döntött, nem jön el, csak hogy ne kelljen találkoznunk? Akkor az én hibám lesz, hogy nem jelenik meg Namjoonék eljegyzési buliján?

Na jó, nem, álljon csak meg a menet. Nem hibáztathatom magamat. Nem tehetem ezt már megint. Jungkooknak csak és kizárólag a saját felelőssége, ha nem jön el. Felnőtt ember, el tudja ő dönteni, hogy beszariként viselkedik-e vagy sem. Én a tudtára adtam, hogy többé ne keressen, s a jelek szerint ehhez tartja is magát. Csakúgy, mint a szakításunk után. Akkor is kijelentettem, hogy többé látni se akarom, ő pedig valóban nem is keresett utána. Bár hazudnék, ha azt mondanám, olykor nem vágytam rá, hogy felkeressen. Hogyisne vágytam volna rá, elvégre éjjel-nappal ő volt minden gondolatom. Hogy mennyire fáj, amit velem tett. Hogy mennyire fáj, amit velünk tett. S hogyha eljönne hozzám bocsánatot kérni, ha látnám, hogy valóban akarja, hogy valóban küzdene kettőnkért, akkor talán...talán.

Már sosem tudjuk meg, mi lett volna akkor.

Nem jött, nem küzdött, nem próbálkozott, ezért is döntöttem úgy, hogy jobb lesz véget vetni ennek. Nincs értelme egy olyan házasságnak, amelyben az egyik fél többet nyújt, mint amit a másik megérdemelne, cserébe viszont azt a minimális ígéretet sem kapja meg, melyet az oltár előtt, számtalan tanú jelenlétében fogadott.

Dühös vagyok rá. Olyan szintű dühöt érzek, amely csillapíthatatlannak tűnik, s sokszor érzem, hogy elgyengülök, hiányérzetem van, mégsem adom be a derekam. Tudom, hogy nem tehetem, ennyi idő után meg pláne. Ez idő alatt már teljesen el kellett volna engednem őt, nem hogy még most is azon aggódni, mi lesz, ha találkozunk. Fenébe, nem is akarok többé rá gondolni.

Nagyot sóhajtva néztem végig még egyszer magamon a tükörben. Fekete zakót vettem fel, szintén fekete szövetnadrággal, fehér inggel és fekete lakkcipővel. Egyszerű, de szerintem a fekete kiválóan passzol a jelenleg narancssárga hajamhoz. Bele is túrtam puha hajamba, melyet a mai alkalomból kifolyólag megmostam, így jelenleg szép fényes és illatos. Ha már egyszer buli, mégis csak jól kell kinéznem, nem igaz?

Utoljára még fújtam magamra egy kis parfümöt, megigazítottam az ingem ujját a zakóm alatt, felkaptam a kabátom, majd a telefonomat és a pénztárcámat zsebre téve elhagytam a lakásom. Tömegközlekedéssel mentem Namjoonék otthonáig, mivel nem volt épp a legközelebb a lakásomhoz, s mivel előre tudtam, hogy inni fogok, nem mertem megkockáztatni, hogy ittasan vezessek hazafele. Az autómat meg nem akartam ott hagyni náluk, hogy aztán másnap utána kelljen jönnöm, ezért úgy voltam vele, hogy kibírom azt a húsz perc buszozást. Hazafele meg majd a taxi megoldja.