Six months till our divorce | JiKook

13

Két nap telt el, mióta ismételten találkoztam azzal a férfival, akivel néhány hónapja egy részeg éjszaka alkalmával sikerült összegabalyodnom, s most már a nevét is megtudtam. Kim Taeshin. Őszintén szólva nem tudom, miképpen kellene viszonyulnom hozzá figyelembe véve a köztünk történteket. Nem tagadom, iszonyúan helyes pasi, magas, a testalkata is kifogástalan, az arca pedig férfias, ugyanakkor rettentő aranyos, mikor elmosolyodik. Kétség kívül az a típusú férfi, aki akár az ideálom is lehetne. Gimnáziumban sokkal jobban vonzottak az aranyos, vicces és kisfiús pasik, ezért is tetszett meg Jungkook nagyon rövid idő alatt a megismerkedésünktől kezdve. Fiatal volt még, ennél fogva kicsikét szégyenlős, nem szerette a tömeget, kerülte az emberekkel való kommunikációt engem és a barátait leszámítva persze. Gyakran volt makacs és magának való is, hosszas folyamat volt, míg megtanult osztozkodni másokkal, s még több idő, míg kordában sikerült tartania a féltékenységét. Ugyanakkor érzékeny is volt, nagyon könnyen fel lehetett bosszantani, illetve megbántani, de épp oly könnyedén lehetett örömet is okozni neki. Ez a tulajdonsága az évek során ugyanúgy megmaradt. Rengeteget változott, férfiasodott, erősödött, megérett, az érzékeny lelke azonban érintetlen maradt. Pontosan ezért tudom azt is, hogy mely szavakkal milyen mély sebeket tudok okozni neki. A legutóbbi találkozásunknál pedig csúnyán ki is használtam ezt.

Hazudnék, ha azt mondanám, néha nem érzem rosszul magam miatta. Gyakran eszembe jut, miket mondtam neki, a fátyolos szemei, melyekkel olyan sebzetten nézett rám, s minden ilyen alkalommal úgy érzem, én is újra megsebesülök. Nem kellene ezt éreznem. Nem kellene sajnálnom, nem kellene bűntudatom legyen, nem kellene azon gondolkodnom, vajon mi lehet most vele. Egyáltalán nem kéne rá gondolnom. S mégis mindig ezen a ponton lyukadok ki.

Taeshin találkozni szeretne velem. Aznap megadtuk egymásnak az elérhetőségünket, ő pedig kapott is az alkalmon, s még akkor este rám írt. Nem is állt szándékomban nekem kezdeményezni a beszélgetést, elvégre ő az, aki érdeklődni szeretne utánam, én pedig jelenleg sem tudom eldönteni, hogy érdemes-e belekezdenem ebbe az egészbe. Egyáltalán megtehetem? Tudva, hogy ott van Jungkook, bár szakítottunk, még mindig házasok vagyunk...Ezen alapon, megengedhetem magamnak, hogy ismerkedjek? Hogy randevúkra járjak? Nem mintha attól tartanék, hogy mit gondol. Semmi köze ahhoz, hogy mit csinálok. De én egyáltalán készen állok rá? Kész vagyok nyitni valaki új felé ennyi együtt töltött év után?

Egy gondterhelt sóhaj kíséretében pillantottam bele a tükörbe, ahonnan a fehér pólóba, sötétzöld kardigánba és fekete farmerbe bújtatott valóm nézett vissza rám. Beleegyeztem, hogy találkozom vele. Nem tudom, randinak tekinti-e, vagy csak egy kis átlagos együtt töltött időnek, mindenesetre nem akartam mackó nadrágban és oversized pulcsiban utcára lépni. Egyébként is fel kell vennem még a hosszú, téli kabátom meg a bakancsom, az idő múlásával ugyanis egyre hidegebb van, s az előrejelzések szerint a napokban le kellene hullnia az első hónak is. Bár nem bízom az időjárásban, nagyon örülnék neki, ha végre havazna egy kicsit. Imádom, amikor télen, különösen decemberben csillogó hóréteg borítja a háztetőket, az utcákat, szeretem hallgatni a hó ropogását a talpam alatt, s bár minden egyes alkalommal jégcsappá fagy a kezem, mikor hozzáérek, a mai napig szeretek hóembert építeni vagy hóangyalt formálni. Gyerekkoromban mivel nincs testvérem és a szüleim nem igazán törődtek velem, legtöbbször a szomszéd gyerekek társaságát kerestem, mikor játszani akartam. A külvárosban laktunk, illetve a szüleim még mindig ott laknak, ennélfogva sokkal szórakoztatóbb volt odakint játszani. Még a Jungkookkal való összeköltözésem után is gyakran megesett, hogy csak úgy szórakozásból odakint a kertben tartottunk egy kis hócsatát. Bár ő jobban kedvelte a nyarat, az én kedvemért mindig szívesen kimerészkedett, hogy aztán egy nagy adag hógolyót kapjon a nyakába. Mesebeliek voltak a közösen töltött teleink. Gyakran, mikor ugyanazon a napon voltunk szabadok, egyszerűen csak bekuckóztunk, s egy nagy bögre pillecukros forró csokoládé társaságában sorozatot néztünk. Az ilyen napok mindig olyan meghittek voltak, családiasak, még akkor is, ha csak ketten voltunk. Elvégre mi ketten amióta csak ismerjük egymást, egy család vagyunk. Vagyis inkább...csak voltunk.