Six months till our divorce | JiKook

04

Idegesen üldögéltem a kávézó egyik asztalánál, velem szemben Namjoonnal és Jinnel, akik most hallgatták végig a tegnapi nap szerencsétlen történéseit. Tegnap este már nem akartam őket a saját hülyeségemmel zaklatni, ma azonban nem bírtam ki, hogy ne hívjam fel Namjoont s számoljak be neki a történtekről. Különösen mivel még most is kissé zaklatott vagyok miatta. Viszont Jin is éppen otthon volt, mikor hívtam, hogy jó volna találkoznunk, s végül ő is csatlakozott hozzánk. A beszámolómat végighallgatva mindketten elhúzták a szájukat, elvégre szerintük is eléggé kellemetlen lehetett számomra a szituáció. Még, hogy kellemetlen, egyenesen idegtépő volt!

- Komolyan ott hagytad végül a dobozt? - kérdezte Namjoon hitetlenül, mire heves bólogatást kapott válaszként.

- Még szép - válaszoltam szóban is. - Nehogy már azt higgye, hogy kellenek nekem azok a dolgok, amiket tőle kaptam - puffogtam.

- De Jimin, azok ajándékok voltak az ő részéről neked, biztosan nem kérné vissza őket - kezdett érvelni Jin is, de engem ez egyáltalán nem érdekelt.

- Leszarom, hogy akarja-e őket vagy sem, a lényeg az, hogy nekem nem kellenek! - hangsúlyoztam újra, elvégre nekem semmi olyasmire nem volt szükségem, aminek köze van Jungkookhoz.

- Nem gondolod, hogy ez egy kicsit túlzás? - kérdezte Namjoon, gyilkos pillantásom láttán azonban rögvest magyarázkodni kezdett. - Úgy értem, persze, érthető, hogy nem akarsz tőle semmit és nem vagy hajlandó megbocsátani neki, de nem kell mindentől megszabadulnod, ami rá emlékeztet. Azért mégis csak van egy közös múltatok, egy igencsak hosszú közös múlt - próbált más meglátásra bírni, csakhogy minden egyes szavával egyre inkább felidegesített.

- Hát épp ez az! - csattantam fel az asztalra csapva. - Nem akarok emlékezni a közös múltunkra. Túl sok dolog van, amiről ő jut az eszembe, én pedig egyáltalán nem akarok többé rá gondolni. Nem igazság, hogy ennyire... - hirtelen elhallgattam, amint realizálódott bennem, mit is szeretnék mondani. Szeretem. Hiányzik. Olyan szavak, melyek a lehető legtávolabb kellene álljanak tőlem, ha Jungkookról van szó.

- Ennyire mi? - vonta fel egyik szemöldökét Jin, érzékelve, hogy igencsak hosszúra nyúlt a csend.

- Szereted? - szólt közbe Namjoon, tökéletesen a lényegre tapintva, én pedig hirtelen annyira feldühödtem, hogy még a fejem is kivörösödött.

- A francokat szeretem! - keltem ki magamból teljesen, mellyel sikerült is pár szempárt magunkra vonzanom. - Gyűlölöm! Annyira gyűlölöm, hogy egy kanál vízben képes lennék megfojtani! - szorítottam ökölbe a kezem, ugyanis annak gondolata, hogy még ezek után is érzek iránta valamit, teljesen kikészít.

- Jimin, nézd, értem, hogy iszonyatosan megbántott, de az iránta való érzéseidet nem tudod olyan könnyedén kitörölni. Nem meglepő, ha még mindig szereted, elvégre hét évet nem olyan könnyű elfelejteni - látott át rajtam Namjoon pillanatok alatt, de a világért sem ismertem volna be, hogy valóban nem sikerült őt teljesen kitörölnöm a szívemből. Egy nagy frászt! Úgyis tudom, hogy ez csak ideiglenes, nemsokára már a nevére sem fogok emlékezni. Mondom mindezt hat hónappal szakítás után.

- Hát pedig nekem sikerülni fog - jelentettem ki felszegett állal, s teljes meggyőződésem volt róla, hogy ez így is lesz. - Még egy hónap, max kettő, s már nem is fogok emlékezni semmire, ami vele kapcsolatos - mondtam, bár fogalmam sincs kit akartam átverni ezzel a nevetséges hazugsággal. Egyértelmű volt, hogy nem elég még egy-két hónap ahhoz, hogy elfelejtsek mindent, ami az elmúlt hét évben történt.

Namjoon és Jin csupán egy jelentőségteljes pillantást váltottak egymással, melyből könnyedén leszűrtem, hogy ők sem hisznek nekem. Mindegy, nem is az a lényeg, hogy őket meggyőzzem az igazamról. Elsősorban magamat kell meggyőznöm afelől, hogy valóban képes leszek kitörölni Jungkookot a szívemből. Méghozzá örökre.