Six months till our divorce | JiKook

12

Még csak déli tizenkét óra, én viszont máris alig állok a lábamon. Na nem azért, mert annyit kellett rohangálnom, bár tény, hogy pihenni sem tudtam sokat, sokkal inkább azért, mert hajnalok hajnalán kellett kelnem egy újabb fotózás miatt. Őszintén, fogalmam sincs, mi a francnak kell még bőven napfelkelte előtt felkelnem és miért nem felel meg akkor képeket készíteni, amikor már az élet is beindul kicsit és nem mindenki zombi módban kullog az utcán, de nincs mit tenni, a munka az munka. Ha már egyszer elvállaltam, semmi panaszom nem lehet, még akkor sem, ha legszívesebben a pihe-puha takarómat szorongatva, pamut pizsamában fetrengenék az ágyamban az igazak álmát aludva.

A fotózás a korán keléstől eltekintve egész jó hangulatban telt, már ha lehet jónak tekinteni azt, hogy a korai órában még mindenki élőhalott üzemmódban jött-ment fel alá, s viszonylag csendesen zajlott az egész. De legalább nem volt semmi balhé vagy nem kívánatos dráma. Szerencsére a fejemet is rendbe hozták egy jó adag sminkkel, amire szükségem is volt, hogy normálisan nézzek ki a fotókon és ne úgy, mint akin végigment egy úthenger. Bár kedvem az nem sok volt, amint kamera elé álltam, igyekeztem felvenni a szokásos profizmust, amit az évek alatt már megszokhattak tőlem a munkatársaim valamint a rajongóim is. Szokásosan elhúzódott az egész folyamat, elvégre több féle outfitben, különböző sminkben és frizurával kellett több száz fotót végig tűrnöm, de ahogy mindig, most is teljes mértékben meg voltak elégedve a teljesítményemmel.

A fotózás végén megköszöntem mindenki szorgos munkáját, majd délben elhagytam a stúdiót s első úti célom között mindenképpen valamilyen étterem szerepelt, ugyanis már farkas éhes voltam, azt pedig semmi kedvem nem volt megvárni míg hazaérek és főzök magamnak valamit. Ha már egyszer úgyis itt vagyok a belvárosban, egyszerűbb és gyorsabb megoldás beülni valahová, mégha picikét többet is kell kiadnom érte. Szerencsére elég jól fizető állásom van, néha belefér az ilyesmi. Választásom végül egy japán étteremre esett, elvégre imádom a tenger gyümölcseit, a japán konyha pedig ebből a szempontból kifogástalan. Régen Jungkookkal is rengetegszer jártunk japán étterembe, mindketten élünk-halunk a sushiért, ezért ha egyikünknek sem volt kedve főzni, gyakran beiktattunk egy rögtönzött randit vagy éppen rendelést. E gondolatra a hirtelen jött jókedvem azonnal el is illant.

Már megint rá gondolok. Azok után, ami kettőnk között történt még most is rá gondolok. Pedig gyűlölnöm kellene. Nem a szép emlékekre gondolni, nem a közösen átélt éveinkre.

Lefeküdtünk.

A válás közepén vagyunk, s mindketten hagytuk megtörténni, hogy egy ekkora hiba előforduljon. Az, amit akkor dühösen a fejéhez vágtam, igaz volt. Komolyan úgy gondolom, hogy hiba volt, nem szabadott volna hasonlónak sem történnie. Nem akkor, amikor csatak részegre iszom magam és nem tudok parancsolni a gondolataimnak. Kettőnk közül ő volt a józan, pontosan tisztában volt vele, milyen állapotban vagyok, mégsem állított le. Már nem is emlékszem, miket mondtam vagy ő miket mondott nekem, de nincs is jelentősége. Tudatában volt annak, hogy nem vagyok teljesen magamnál, ellenkeznie kellett volna! Ő is tudhatná, hogy jelen helyzetben ő volna az utolsó ember, akivel beszélni akarok, mégis hagyta, hogy megtörténjen köztünk a dolog. És nem számít, hogy mennyire élveztem, elvégre Jungkookról van szó, akivel hét évig együtt voltunk, persze, hogy vele minden egyes alkalom földöntúli. Ő ismer a legjobban, pontosan tudja, mit hogy szeretek, nem esik nehezére örömet okozni nekem. Ezzel is csak felidegesít. Mert tudom, hogy hiába is keresnék mást, senkivel nem lenne ugyanolyan.

Elmeséltem Namjoonnak és Jinnek is a történteket. Nos, valahol számítottam rá, hogy egy alapos fejmosást fogok kapni a meggondolatlanságomért, ami természetesen be is következett. Mindketten kioktattak, hogy másról sem jár a szám, csak hogy mennyire utálom Jungkookot és meg akarok szabadulni tőle, aztán meg fogom magam és egyenesen a karjaiba rohanok. S hiába húztam a szám a hallottakra, én is tudtam, hogy mindkettejüknek igaza van. Most én voltam az, aki kegyetlenül elbaszta. Még mindig nem értem, hogy vetemedhettem ilyesmire. Fogalmam sincs, mi vett rá, hogy pont hozzá menjek abban az állapotban, de rendkívül bosszantott, hogy hagytam magamon eluralkodni a kísértést. Miután elmeséltem nekik mindent, amire emlékeztem, beleértve a másnap reggelt is, mindketten csalódottan pillantottak rám. És nem azért, mert voltam olyan ostoba, hogy lefeküdtem a férjemmel, akivel válófélben vagyunk, hanem azért, amiket utána mondtam neki. Jin idegesen kijelentette, hogy muszáj lesz beszélnie Jungkookkal, mert biztos benne, hogy alaposan padlóra küldtem azzal, amit mondtam neki, Namjoon pedig egy fáradt sóhaj kíséretében közölte, hogy viselkedhettem volna emberibb módon is, ha már megdugattam magam vele. Nem estek jól a szavaik, s az addig eltemetett lelkiismeretem újfent az ajtómon kopogtatott. Szorított a mellkasom, ha visszagondoltam rá, milyen összetörten, reményvesztetten nézett rám, pedig még most is úgy gondolom, hogy ez a legkevesebb, ami jár neki azok után, hogy megcsalt. S mégis... A még mindig érte dobogó szívem képtelen figyelmen kívül hagyni, hogy most én vagyok az, aki fájdalmat okoz neki, méghozzá szándékosan. Gyötör a harag, fájdalom s szomorúság, ha eszembe jut a nap, amikor rájöttem az igazságra, ugyanakkor gyötör a bűntudat is, amiért bosszúból fájdalmat okozok annak, akit a legjobban szerettem. S még most is...