Snowman ( egyperces bl)

19.

Nem az a szomorúság, amikor könnyek mossák arcod, amikor a fájdalom átjárja mindened. Nem az fáj, amikor zokogás szaggatja torkod, nem az fáj, hogy magányosnak érzed magad.

Az igazi fájdalom, az ha elfelejted a halált.

Annyira meg akartam halni, hogy időközben elfelejtettem mi is a halál valójában. Azt hittem ismerem, hiszen mindig ő járt a fejemben. Megszoktam, mint egy mindennapi rutint. Voltak azonban pillanatok, amikor hatalmasabbnak bizonyult tőlem.

Uralkodott felettem, a gondolataim felett. Azt hiszik, hogy a depresszió csak az önsajnáltatásról szól. A depresszióban nincs én vagy te. A depresszió személytelen, tárgytalan. Ezért csupaszítja le az ént, ezért tűnik el a te. A mi pedig sosem létezett.

Megélünk érzéseket. Percről-percre fojtjuk magunkat beléjük, míg egyszer meg nem fulladunk. Az üresség jobban megrémíszt, mint a halál. Mintha csak kiradíroztak volna az életből, csak a test marad ott, mint egy elfelejtett vonal. Az a vonal egykoron ember volt, egy élet jegyzete.

( a kicsit túlgondoltam dolgokat alanya, nem lett annyira karácsonyi, inkább mindennapi)