Az autónk világgá ment

1. Fejezet

Naplóbejegyzés: június, csütörtök

Végre az enyém lesz a győzelem. Ahogyan Isaiah Berlin fogalmazta meg, a farkasok szabadsága gyakran a juhok életébe kerül...

- Sandulf -

A nap már kezdett lecsúszni a horizontról a távoli hegyvonulat mögé. Az alkony tüzes vöröseit és narancssárgáit elnyomta a szürkület gyöngéd lilája és kéke. Kelet felé az égbolton már fenn volt a fakó hold, és megjelent a vacsoracsillag, mely odafentről kacsintgatott a föld felé.

A békés tájjal teljes kontrasztban állt a Denverbe vezető 70-es főút nagy forgalma. A gyengülő fényviszonyok láttán pár sofőr emlékezett felkapcsolni a lámpáit, bár nem sok értelmét látták, mivel amúgy sem ment senki sehová. Az autók olyan szorosan sorakoztak egymás mögött, hogy a lökhárítók szinte összeértek. Egy baleset miatt már két órája csak idegtépően lassú iramban lehetett haladni a hatalmas dugón keresztül, és a vége még messze volt. Az ingázók és hazatartó emberek ezen a vasárnap estén nagyrészt türelmesen és udvariasan viselkedtek egymással, bár mint minden forgalmi dugóban, akadt sok kellemetlen helyzet: bosszús dudálás, sértő szavak és piszkos gesztusok. A káosz és kipufogófüst közepében viszont valami szelíden és észrevétlenül meghúzta magát.

Egy szokatlanul csendes Trans Am felkapcsolta a fényszóróit, és lépésben haladt előre az őt körülvevő, nála újabb évjáratú, de sokkal zajosabb autóval. Az egyedüli hang, ami a Pontiactól származott, egy állandó szélsüvítéshez lehetett volna hasonlítani. A külseje sem volt átlagosnak nevezhető. A szokottnál alacsonyabb volt, és az első lökhárító kifejezetten nem sorozatgyártmányra vallott. De a legkiemelkedőbb tulajdonsága az orrán jobbra-balra mozgó, piros futófény volt.

Egy hölgy az egyik szomszédos terepjáróban azon törte a fejét, hogy a 80-as évekbeli sportkocsi sofőrje minek is fárad felkapcsolni a fényeit. A hajdan fekete járműre rakódott por és sárrétegből ítélve jó ideje úton lehetett, a szélvédő is annyira koszos volt már, hogy csoda, ha a fickó a volán mögött egyáltalán látja, hová megy. Arról nem is beszélve, hogy törvénybe ütközően el voltak sötétítve az ablakok. Mindezek ellenére az autó hibátlanul navigált, így hát a nő előrehaladt és nem fontolgatta tovább a problémát. A sportkocsi viszont igen. Pontosabban a benne lakó, kifinomult mesterséges intelligencia gondosan elemezte a helyzetet, amibe keveredett. A Knight Iparművek Kétezres, vagy röviden KITT, egy négy keréken guruló műszaki csoda volt, érzékeny műszerekkel, hatalmas memóriakapacitással, egy molekuláris védőbevonattal felszerelve, valamint saját egyedi személyiséggel rendelkezett. Mégis valami, vagy inkább valaki fontos hiányzott az autóból. Senki sem ült az utastérben. Sofőr nélkül vágott neki az útnak. Önmagában a tény, hogy ő maga döntött így, leterhelte és összezavarta a processzorát. Eredménytelenül forogtak ugyanazok a gondolatok és adatok körbe-körbe. Nem tudta sehogy se feldolgozni az elmúlt három nap eseményeit.

„Lehetetlen... Teljesen ésszerűtlen és illogikus! Ez az egész ügy olyan lehetetlen. Mégis mit művelek? Miért nem hallgattak rám? Nem is érdekelte őket... sosem érdekelte őket. Nem. Ez nem igaz, irracionális vagyok... De az sem lehetséges. ÁLLJ!"

KITT parancsára abbamaradt a belső huzavona. A barátai törődtek vele, csak nem értették, hogy miről beszélt. Már nyolcvanhetedjére hozta fel ugyanezeket az érveket az elmúlt huszonnégy óra folyamán, de tudta, hogy sehova se vezetnek. Nem adnak magyarázatot a viselkedésére se megoldást a problémájára. Mégis megismétlődött újra meg újra. Miért?

Tudta, hogy veszély fenyegeti őket, és hogy cselekednie kell. Egyáltalán honnan tudta? Inkább sanda gyanú volt, de mélyen a processzorában tudta, hogy másról volt szó, azonban nem akarta beismerni, mert akkor bebizonyosodik az igazuk. Kizárt, hogy igaz legyen. Újra átnézte a tényeket, hátha korábban kimaradt valami, de mindezek csak újabb kérdésekkel bombázták. A memóriájában minden adat gondosan fel volt jegyezve, de nem mert hozzájuk se nyúlni, ami egyszerűen...