Az autónk világgá ment

20. Fejezet

„És mind a porba hullnak" mondta Sandulf, figyelve a képernyőn a közelgő Trans Amet.

– Hová viszel engem?! – kiáltott Michael. Már kezdte úgy érezni, hogy századjára teszi fel ugyanazt a kérdést. Ismét megpróbálta kézi vezérlésre állítani az autót. Már több mint három órája elhajtottak a DLM birtokáról, és egész idő alatt egyik mesterséges intelligencia sem nyikkant meg. Ezúttal azonban KARR úgy döntött, hogy felel.

– Oda, ahonnan ez a sok csapás ered. Az oroszlán barlangjába, ha úgy tetszik.

Michael reflexből felszökött KARR hangja hallatán. Nem csoda, hisz' már megszokta az utastér csendjét. Kezdte felzaklatni a tény, hogy KITT felől semmi híre sincs. Amióta elindultak csak annyit tehetett, hogy gombokat nyomkodott, és próbálta feltérképezni az agyában, milyen irányba viszi őt KARR. Ha nem merült volna le a semmirekellő telefonja... Lassan felfogta az elhangzott szavak súlyát.

– Úgy érted, Sandulfhoz viszel? – kérdezett végül rá. Nem nagyon tudta, mit gondoljon. Egy része izgatott lett, hogy egyszer és mindenkorra véget vethetnek a bonyodalomnak, de egy másik része nagyon is tisztában volt, hogy mindez szörnyen balul is elsülhet. Akár meg is ölhetik, és KITT megint annak az őrültnek a kezébe kerülhet.

– Ahogy mondod – erősítette meg KARR. Michael maga elé bámult. Tudta, hogy ez kitűnő alkalom lehetne, hogy lefüleljék a pasast. KITT és az Alapítvány is végre biztonságban lenne, de vajon mi lehet KARR motivációja? Sandulfon vagy rajtuk akar bosszút állni azzal, hogy odamegy? Most hogy beszélni kezdett, hátha szóval tudja majd tartani.

– Hol van Kitt meg Reia? Mit csináltál velük? – kérdezte ezúttal határozottabban, a kis hangkijelző felé fordulva. Próbált higgadt maradni.

– A navigációs program ott van, ahová való. Korábban kiűztem innen a légi mentőcsapat számítógépébe. Ami az utódomat illeti, alárendelte magát nekem. Amolyan alkut kötöttünk. Ha nem bántalak téged-

– És biztonságban is tartod – vágott közbe KITT, de alig volt hallható a hangja. Michael feszesen felegyenesedett az ülésben.

– Igen. Amíg nem bántalak, és biztonságban tartalak, nem fog ellenkezni. De pontosítanék - nem tud ellenkezni. Úgyhogy azt ajánlom Mr. Knight, csak dőlj hátra és élvezd a tájat, amíg teheted. Nemsokára ott vagyunk.

A fekete Trans Am lefordult egy kavicsos utacskára, mely hosszan kanyargott Pennsylvania dimbes-dombos környékein. Két oldalból körülölelték fenyők és bürökök, a keskeny útra szorítva az autót. Minél mélyebbre mentek, annál sűrűbb lett a növényzet. Szerencsére a napsugarak áthatoltak a lombozaton. Éppen annyi fény szűrődött be, hogy Michael nem maradt vaksötétben. Minden másodperccel csak egyre jobban várta, hogy kijussanak a bozótból.

Mikor már kezdett úgy tűnni, hogy az erdő végtelen és a nyomás elviselhetetlen, az ébenfekete jármű bekanyarodott, és egy száz holdnál nem sokkal nagyobb terjedelmű tisztásnál kötött ki. Az egyenesre metszett és sorba ültetett fákból ítélve valaki ember keze munkája volt, és valaki karban is tartotta. Kis ösvények voltak kikövezve a fasorok mentén, és egy másik földdarab négy sarkában jelzőfények voltak elrejtve a fűben, kijelölve egy helikopter-leszálló helyét. Valami mégis hiányzott: akármilyen épület. Michael egyből gyanút fogott.

– Hol vagyunk? Nem azt mondtad, hogy Sandulfhoz megyünk? – kérdezte. KARR felnevetett.

– Azt mondtam.