Az autónk világgá ment

19. Fejezet

Privát telefonbeszélgetés, vasárnap hajnali 2:00-kor:

– Uram, a katonaság feladta a projektet. Visszaálltak magánnyomozásra. Kívánja, hogy megpróbáljuk megkeresni az autót?

– Nem. Az az érzésem, hogy majd eljön hozzánk.

♘ Vasárnap 4:00 ♘

Egy aranybarna hajú, az ötvenes éveiben lévő kaukázusi nő ébredezni kezdett egy Los angelesi kórházágyban. A feje még mindig iszonyatosan lüktetett. Lassan kinyitotta a szemét, és próbált alkalmazkodni az erős világításhoz. Az emlékezete is ugyanolyan ködös volt, mint a látása - csak egy-egy kicsit tudott felidézni. Őt is elrabolták a bizottság többi tagjával együtt... pisztolyt szegeztek rá... és megmérgezték. A szívverése hirtelen felgyorsult, amint felfogta, mennyire közel is került a halálhoz. Hirtelen kinyílt a kórterem ajtaja. Ijedten abba az irányba kapta a fejét, azt gondolva, hogy visszajöttek az elrablói, hogy kivégezzék. Nagy megkönnyebbülésére felismerte a látogatókat. Az egyik egy alacsony, bajuszos, de már kopaszodó kaukázusi férfi volt, mögötte pedig egy szőke, göndör hajú kaukázusi nő, egy komoly arckifejezéssel és kékesszürke szempárral.

– Ms. Jennifer Knight? – kérdezte a férfi finoman, és megállt a betegágy előtt. Ismerte ezeket az embereket valahonnan, mégis a neveik teljesen kimentek a fejéből.

– Kik maguk...? – próbálta megkérdezni, de a száraz torkától elakadt a szava. Viszont felfigyeltek a halk kérdésére, és hamar jött is válasz.

– Russell Maddock vagyok, ez a hölgy pedig Shawn McCormick. Mi vagyunk az a szabadúszó alakulat, amelyik után érdeklődött az Alapítvány átíratásával kapcsolatban. Mi mértük be magát és a többi bizottsági tagot a múlt éjjel – magyarázta enyhe nyugat pennsylvaniai akcentussal.

– Szerintem nem különösebben érdekli az öndicséretünk. Az most fontosabb, hogy tudja, mi is történt... – jegyezte meg Shawn, és Jennifer oldalához lépett. – Úgy tűnik, hogy a szombati találkozó alatt tizenegy körül rabolták önt el. Aznap éjszakáig fogságban tartották, és valamilyen szerrel megmérgezték, amit az orvosok most is próbálnak beazonosítani.

– Hány óra van? – kérdezte Jennifer, majd felült. Egyértelműen ezek az emberek azok, akiknek mondják magukat, de mit keresnek itt?

– Hajnali négy fele jár. Vasárnap van. Ms. Knight, emlékszik bármire a tegnapi napról? – kérdezte Shawn.

– Egy fekete símaszkos férfi fegyvert fogott rám. Próbálta leplezni a valódi hangját, de olyan ismerősnek tűnt – mondta Jennifer, majd mozgolódott egy kicsit, hogy enyhítse a kényelmetlenségét. Csövek és kábelek voltak hozzákötve, kezdte úgy érezni magát, mint egy kísérleti egér.

– Kérem, kaphatnék valamit inni?

Russell hamar felállt, és töltött neki egy pohár vizet a fal melletti pulton álló palackból.

– Nem emlékszik a támadója kilétére? – folytatta a kikérdezést, míg átadta a poharat. A nő kortyolt belőle egy keveset, majd azután válaszolt.

– Nem, de Dr. Phillips is mintha felismerte volna. Feltételezem, hogy együtt dolgoztak... – magyarázta Jennifer düh és döbbenet keverékével.

– Shawn, tájékoztasd erről a hadnagyot, de csendben – adta ki Russell az utasítást, azzal előhúzott egy kis jegyzettömböt és egy golyóstollat a khaki kabátja zsebéből. Shawn elhagyta a szobát.

– Ms. Knight, van bármi más, amire emlékszik?

– Nem is tudom... Egy pillanat. A férfi a maszkban mondott valamit Michael Knightról és a kocsiról. Mi ez az egész? – kérdezte Jennifer nyugtalanul.