Az autónk világgá ment

4. Fejezet

Privát telefonbeszélgetés vasárnap reggel 9:00-kor

– Nézze, tudom, hogy az autó eltűnt. Maga azt ígérte, hogy ma megkapom.

– Mondtam, hogy megkapja, de azt nem, hogy mikor.

– Idefigyeljen! Én mindent erre tettem fel, nyakig benne vagyok. Legalább annyit tehetne, hogy egyenesen válaszol a kérdéseimre.

– Megkapja az autót, doktor úr, amint megtaláltuk.

– Remélem is. Ha huszonnégy órán belül sem szerzik vissza, én kiszállok. És nehogy azt higgye, hogy nem tájékoztatom a bizottságot, mert esküszöm, megteszem. Nem fogom feláldozni magam senkiért...

A múlt kérdéseire válaszol a jelen. Egyszerűbb bocsánatot kérni, mint engedélyt. Aki időben cselekszik, időt nyer. Ezeket a mondásokat mind jól ismerte. Ha a harmadikat megfogadta volna, most nem Chicago külvárosában próbálná újratölteni a kimerült akkumulátorát. Ha a másodikat figyelmen kívül hagyta volna, nem hallgatózott volna péntek hajnalán a barátai beszélgetése alatt. Ha pedig az első igaz lenne, már tudná a választ a dilemmájára, de hát, ahogy mondani szokták, az ember - vagy az ő esetében a számítógép - holtáig tanul.

Úgy déltájt már alig volt energiája működtetni az autót. Sürgősen meg kellett álljon, mielőtt teljesen elveszítette volna az irányítást a kocsi funkciói fölött, és megbénult volna. Igazság szerint nem teljesen az ő hibája volt, hogy ennyire kifullasztotta magát. Nem számolt a sok útmunkálatok- és balesetekkel járó kitérővel. Emellett még a megfigyelő kamerákat is próbálta messze elkerülni. Nagy szerencséjére April nemrég visszaszerelte az autóba az aqua-szintetizátort. Anélkül most a Coralville tó fenekén ücsörögne. Végül a Szeles városnál kötött ki egy nyilvános golfpálya közelében. A tetőablakaiba szerelt napelemek serényen dolgoztak, hogy minél hamarabb pótolják az energiahiányt. Az arra sétálók mit sem sejtve továbbmentek mellette, senki nem zaklatta a fekete sportkocsit. KITT nem is bánta. Nem volt olyan állapotban, hogy le tudjon rázni retróautó rajongókat vagy kocsitolvajokat. Normális esetben a kedvenc klasszikus zenéit hallgatná, hogy töltse az időt valahogy, most azonban csak kellemetlen emlékeztető lenne, hogy nem a munkatársára vár.

Visszatértek a zűrös gondolatok. Noha jó oka volt rá, mégsem volt szép tőle, hogy lehallgatta Michael és Bonnie párbeszédét. Nagyon nehéz volt figyelmen kívül hagyni a hangjukat. Róla beszéltek, nélküle. Válaszokat akart, tanácsot és nem utolsó sorban az igazat. Ésszerű gondolatmenetnek tűnt, de utólag kemény árat fizetett a tolakodásáért. Bonnie szörnyen feldúlt volt, és most már tudta, miért. Miatta. Nem is gondolta volna, hogy az ő jólléte ilyen sokat jelent a számára - már jó reménységben volt, hogy az Alapítvány nem fog megszűnni, és hogy KITT is biztonságban lesz, erre neki muszáj volt szétzúzza a reményeit, azt állítva, hogy a jó hír csupán hazugság! Bár még mindig kiállt az állítása mellett, mardosta a bűntudat. Nem akart Bonnie-nak ilyen fájdalmat okozni, ahogyan azt sem akarta, hogy Michael őmiatta veszélybe sodorja magát. Jaj, mennyi vívódásába került Michaelnek otthagyni az Alapítványt, ismét új életet kezdeni. KITT megígérte magának, hogy sose fogja kísérteni őt, hogy visszajöjjön. Biztonságban és boldognak akarta tudni a barátját, és kész volt érte feláldozni a saját óhajait és... az életcélját.

Michael felett elszállt az idő, és többször sérült, mint bármely más emberi lény. Eljött az ideje, hogy visszavonuljon. KITT viszont tudta, hogyha tartani fogják a kapcsolatot, folyton eszébe juttatja majd a régi szép időket, és mindig ott lesz az a csábítás, akkor is ha Michael Knight már felmondott ezzel az élettel. A barátságukért lemondott a partneri viszonyukról. Bonnie kíváncsi volt, hogy Michael miért nem látta még KITT modern műszerfalát, vagy miért nem kérdezősködött az újítások felől. KITT úgy döntött, hogy jobb lesz így. Nem tudná elviselni, hogy Michaelnek bármi bántódása essen... ezért szökhetett meg?