They are one minute

Szerelem Lakat

A Namsan-torony, egy ikonikus Seoul-i mérföldkő, amely madártávlatból nyújt kilátást a városra. Nagyon népszerű turisztikai hely és népszerű helyszín a helyiek körében is. A párok egyik legfontosabb tevékenysége az, hogy egy „szerelem lakatot” akasztanak a kerítésre, melybe belevésték nevüket, kezdőbetűiket vagy akár egy rövid üzenetet is, az örök szerelem jelképeként.

Szabadidőmben szeretek ide feljönni. Nézem a sok szerelmest, vagy a szingliket akik a csodára várnak. Bár tudom, hogy elég reményvesztettnek tűnhetek, mégse érzem kellemetlenül magam. A szívemet melegséggel tölti el mások boldogsága. Láttam már mindenféle érzelmet itt. A friss szerelemtől, a holtodiglanig. Lány-, avagy fiú kérésig, a rég elveszett társak újra egyesüléséig mindent.

Titkon nekem is van egy lakatom. Évek óta őrzöm, sose mertem felakasztani. Minden újévkor megfogadom, hogy majd most, idén összeszedem a bátorságomat. De ahogy közeledik a Valentin-nap, úgy inog meg a hitem. Pedig azzal még nem adnám ki a titkom teljesen. Nem szembesíteném a szeretett férfit az érzéseimmel. Ahhoz már tényleg merészség kellene, ami nekem nincs. Gyáva vagyok, aki inkább csendben szenved, mintsem lépéseket tegyen a boldogságért.

Az órámra nézve látom, hogy hamarosan itt lesz. Ő nem tölt annyi időt itt, mint én. Hetente kétszer jön, amikor már felkapcsolják a világítást. Megáll a lakatok előtt, mintha keresne  valamit, majd pár perc elteltével a csöndes, békés tájra vezeti szemét. Amíg ő a tájat fürkészi, addig én elmerülve figyelem őt. Nem olyan magas, talán 1-2 centi lehet köztünk. Vékony, de izmos teste van. Arca markáns és most már hosszabb sötét haja van, amit a szél folyamatosan az arcába fúj.

Hirtelen megfordul, mintha megérezte volna, hogy lyukat akarok égetni a hátába. Szemét rám szegezi, majd halványan elmosolyodik. Földöntúli érzés, bensőmet a tűz égeti, a szívem kalapál. Az arcom tűzpiros, de ilyen távolságból ezt ő nem láthatja, azt hiszem. Majd amikor megtesz felém pár lépést, én ijedtemben felpattanok és a kijárat felé szaladok.

Február 14.-e van, s most, újra itt vagyok. Két hete nem jártam itt. A félelem, a szégyen megbénított. Lebuktam, hisz csak a hülye nem jönne rá, hogy érzéseim vannak iránta. A hó szállingózik, a szél és a hideg pirosra csípi az ember arcát. Mégis mindenki boldog.

És ott áll Ő. Mintha pontosan tudná, hogy megérkeztem, megfordul és esélyt sem ad a menekülésre. Csuklómat megfogja, és közelebb húz magához, s a tenyerembe tesz egy apró hideg tárgyat. Szemem kétszeresére nyílik, amikor felismerem a lakatomat.

- Nem gondolod, hogy ideje lenne feltenni?-kérdezte simogatóan bársonyos hangján.

Félve pillantottam rá. Szeme, mint a csillagos égbolt, úgy szikrázott, és én éreztem, hogy teljesen elvesztem.

- Gondolod, hogy van értelme?-pirulok el a válaszra várva.

- Ez nem kérdés számomra.-fogta a lakatot és a helyére tette. - Most már nem kell keresnem. Pontosan ott van ahol lennie kell.

 Egy apró csókot lehelt ajkamra, majd csípőmnél szorosan tartva gyönyörködtünk a mi lakatunkban.

                             Vége

A történet olvasható Mamzi75 újabb kihívásában a Just a Valentin-ben.