They are one minute

Szentjánosbogár

Képzelj el egy erdei tábort, sok kis apró faház egymás mellett, amit különböző fajtájú és méretű fák és fenyők sokasága vesz körbe. Egy- két kitaposott ösvény látható ugyan, de egyébként mindent fű, moha és vad virágok borítanak. Csend van, és ha nagyon figyelsz, akkor hallod a madarak csicsergését, a szél hangját és talán még a kis patakban csörgedező víz csobogását is. A városhoz képest csend van és nyugalom. Idilli, ugye?
De nem nekem, és nem akkor, ha három napra össze vagyok zárva az idióta osztályommal. Tizenkilenc hormon túltengéses, nagyképű paraszttal, akiket ki nem állhatok. És mindezt még megfejelték a tanárok azzal, hogy a másik osztály is velünk tart. Bár ők a kisebbik gond jelen esetben, hiszen ők egy igazán összetartó, jó kis csapat, csak épp nem velünk. A szobák négyágyasok, reménykedve hallgatom a kiosztást, hisz rohadtul nem mindegy kivel kell osztoznom.
- Timothy, Christian, Benjamin és Aidan.  Tiétek a hatos ház. – harsogja túl a ricsajt az osztályfőnök.
Ha még nem tudnád, bár honnan is tudnád, Timothy én vagyok, Chris pedig az egyetlen haverom, akiért tűzbe tenném a kezem. Ő az egyedüli osztálytársam, aki ismeri a titkomat. És ki a másik kettő? Ők olyanok, mint mi, a legjobb barátok és a másik osztályba járnak. De, ami a legfontosabb talán, hogy Aiden nyíltan meleg. Bár érik ez miatt atrocitások, de a ’családja’, vagyis az osztálya egy emberként áll mögötte. Nem mintha félteni kellene, hisz amilyen kicsi olyan erős. Na ezt ne úgy értsd, hogy olyan izmos és erős, épp ellenkezőleg, hanem akkora a szája, mint a bécsi kapu. Sose hagyja válasz nélkül, ha beszólnak neki, határozott, csípős nyelvvel visszaszól, nem ijed meg senkitől. Sokan már nem is azért piszkálják, aki, hanem mert élvezetes vele vitatkozni. És én napestig tudnék áradozni róla, a szépségéről, a személyiségéről...igen jól gondolod, odáig vagyok érte meg vissza. De ezt értelemszerűen csak Chris tudja.
- Csukd már be a szád ember! Ha így haladsz szemmel megdugod! – szól rám a másik felem.
- Hallgass már el, még valaki meghallja! – sziszegem neki, de szemem nem tudom levenni a kiszemeltemről. – Fárasztó napok elé nézek azt hiszem. Nem csak nappal kell elviselnem az állandó jelenlétét, de még éjszaka is!
- Ó, te szegény, ha lesz időm megsajnállak! – vágja hozzám gúnyosan.
- Nem érted, te barom! Édes kínzás lesz ez nekem, de vajon tudom magam türtőztetni?
- Hát, jobban teszed, ha a szerszámodat a gatyádban hagyod, arra azért én se vagyok kíváncsi. De nézd a jó oldalát, egy kicsit jobban megismerhetitek egymást!
Már két nap telt el, holnap este már indulunk haza, és semmi előrelépés nincs a kapcsolatunkban. Nem mintha ezt lehetne annak nevezni, hisz két szónál többet nem beszéltünk egymással. Lassan kezdem azt hinni, hogy tényleg lúzer vagyok, vagy csak egy kicsit defektes, de nem merek sehogy se közeledni felé. Nem tudom mit kellene mondanom vagy tennem...Chris órák óta a telefonján lóg, a másik kettő pedig még vissza se jött a szobába. Így megunva a plafon bámulását, magamra kapom a cipőm és kimegyek friss levegőt szívni. Sötét van, csak a hold fénye világítja meg a területet én mégis elindulok az egyik ösvényen. A tanároktól kapott fejlámpát bekapcsolva pásztázom az utat, vigyázva nehogy valamit eltapossak. Jó egyedül lenni, csak a gondolataimra figyelek, ami eléggé kusza mostanság. Pár lépés és egy kis tisztáson találom magamat, ahol rengeteg szentjánosbogár repked.  Pici fényük, mint a csillagok az égen, olyan gyönyörű látványt nyújt. S a legszebb, az a fiú, aki a földön ül lábaiba kapaszkodva, arca mese szép és éteri. Halkan osonok felé, szívem ezerrel zakatol, mégis leülök mellé.
- Remélem nem zavarok. – béna kezdés, de mit vársz tőlem.
- Ó, – lepődve pillant rám – nem Tim, maradj csak.
- Mit csinálsz itt egyedül?
- Beszélgetni akarsz? Akkor ne valami közhelyes dolgot mondj.
Az égő szónál a szótárban tuti az én nevem szerepel!
- Nézem ezeket a csodálatos bogarakat, olyan szép jelenség...
- Tudtad, hogy a szentjánosbogár rajzás miről szól? – tettem fel egy talán értelmes kérdést.
Érdeklődve kapja rám tekintetét, szemében kiváncsiság és valami más bújkál. Magabiztosan folytatom.
- A lányok a talaj közelében maradnak, míg a fiúk repkednek, és keresik a párjukat. A párjukat, akit neki szánt a sors. Majd mikor egymásra találnak, végre pároznak, s a lány, amint leteszi a petéjüket, mindketten meg is halnak.
- Szegények, rövid kis életük van, mégis csodálatos.
Gondolva egyet, feltérdelek, így magasodva felé, s mély levegőt veszek.
Most vagy soha!
- Most mi is olyanok vagyunk, mint a szentjánosbogarak.
- Már miért lennénk olyanok?
- Mindketten világítunk – mutatok a fejlámpára- és talán én is keresem a páromat...
- És gondolod, hogy jó helyen keresed?
- Igen, Aiden, én így érzem. A kérdés csak az, hogy te mit gondolsz erről. – kezem izzad, sőt szerintem már mindenhonnan patakokban folyik rólam a verejték.
- Ha megígéred, hogy egy esetleges szeretkezés után, nem purcanunk ki, akkor van esélyünk.
El kellett telnie pár percnek, míg felfogtam a szavai értelmét, de onnantól én voltam a legboldogabb a világon. Óvatosan simítottam arcára és végre megtettem az első lépést kettőnkért. Ajka mézédes puhasága sok ígéretet hordozott magába. Ígéretet, amit be is tartott.