They are one minute

Borospohár

A bálterem zsúfolásig megtelt, a táncparketten mindenki jól érzi magát, a násznép mulat. Aki már nem érzi biztosnak a lépteit, az vagy az asztalnál ül vagy a falat támasztja, de minden esetben társaságban van. Selfie party, hangos kacaj, nyüzsgés...csak egy ember van, aki magányosan ül a legtávolabbi asztalnál, kivonva magát mindenből. Fehér ingje könyékig feltúrva, pár gomb már kigombolva és nyakkendője hanyagul lóg a nyakában. Az összhatás igazán rosszfiússá teszi az egyébként jóképű férfit. Az asztalon egy borospohár pihen, melyet néha óvatosan megérint. Kezébe véve megforgatja, ámulattal nézi, ahogy a fény megcsillan rajta. Mint az izzadságcsepp egy bizonyos testen, minden alkalommal amikor szerette... Majd kezébe véve döntögette a vörös nedűt, elmerülve gyönyörű színében. Mint az a kívánatos meggypiros száj, melyet oly nagyon szeretett szenvedélyesen csókolni! Észre se vette és már bele is kortyolt, ízlelve az édes bort, mely újabb emlékeket idézett fel benne. Konokul megrázta fejét, elhessegetve a kínzó gondolatokat, mely még mindig fájdalmat okozott neki. Ujjai fehéredtek a törékeny poháron, olyan erővel szorította, mintha rajta akarná kitölteni a benne felgyülemlett érzéseket.
- Mit ártott neked, hogy össze akarod törni?! – fog kezére egy apró kéz.
A lágy hang csilingelve nyomul a hallójáratába. Fejét felemelve, először zavar, majd kétség suhan át arcán, mégis a szíve nagyot dobban.
- Lívia...-suttogja elhalt hangon, hisz elhunyt kedvesét látja maga elött. Talán csak délibáb, az agya kreált vágykép, mégis jól esik újra látnia.
- Nem egészen- pirul el a szépség- Líviusz  a nevem.
A férfi eltátja száját, mikor rádöbben, hogy az előtte álló valóban egy fiú, mégsem érzi helytelennek a kalapáló szívét. Felállva székéből magasodik a törékeny srác fölé, majd kezét kinyújtva érinti meg őt.
- Péter...