Nem értem a világot

Két nap

A covid legnagyobb korlátozásai közepette az egyik barátunk kórházba került 2 napra. Az alatt a két nap alatt, ahogy ő fogalmazott, senki sem nyitotta rá az ajtót, kivéve a nővért, aki behozta a reggelit, az ebédet és a vacsorát, miközben kicserélte az infúziót.

Ez alatt a két nap alatt nem volt más dolga, csak gondolkodni, és minél többet gondolkozott, annál sötétebben rajzolódott ki az élete saját maga előtt. 20 éve végezte el a középiskolát, elkezdett dolgozni, felesége lett, gyereke lett, háza lett, autója lett, vállalkozása lett és rengeteg hitele. A vállalkozása igazából hónapról hónapra tengődött, az egyetlen cél a túlélés volt már évek óta. Az autó és a ház valójában nem is az övé volt, hanem a banké. A feleségével együtt dolgoztak a cégben, napi 24 órában együtt voltak, egyszerűen mindent tudtak a másikról, így már régóta nem volt mit mesélni egymásnak. Évek óta nem történt semmi érdemleges, csak teltek a napok, hetek, hónapok egymás után. A gyerek is lassan felnőtt.

A második nap végére levonta a szomorú következtetést, hogy 20 évvel korábban, amikor kezdte az életét, pont ugyanitt tartott, mint most. Nem volt semmije, de legalább boldog volt és bizakodó a jövővel kapcsolatban. Most, 20 évvel később pedig ugyanúgy nincs semmije, a feleségével már hónapok óta semmi közük egymáshoz, a gyerek felnőtt és egyszerűen nincs már mit várni.

Amikor hazament a kórházból leült a feleségével, elmondta neki, hogy mire jutott az elmúlt két nap alatt. A felesége két napig nem szólt hozzá, majd közölte vele, hogy igaza van. Ennyi! Mindkét fél két nap gondolkodás után arra jutott, hogy az elmúlt 20 év lezárható.

Eladták a házat, az autót, kifizették a hiteleket, beadták a válópert, mindketten hazaköltöztek a szüleikhez és újrakezdték az életüket.

Tényleg csak ennyi kellene ahhoz, hogy újragondolja az ember az életét? Két nap csend és nyugalom?