Nem értem a világot

Az étel

Sokszor kiakadok a gyerekeimre. Itt egy fél banán, ott egy megrágott alma, amott egy fél fagyi, a földön a szotyi szétszórva, itt egy tányérban tökmag, ott egy tányérban pattogatott kukorica, amott egy fél tányér leves. Sokszor, amikor kinyitom a hűtőt ott is csak fél tányér ilyen meg olyan maradékkal találkozok. Rengeteg étel, amit valaki otthagyott, miután beleharapott vagy belekanalazott. Egyszer elkezdtem összeszámolni, hogy mennyi ételt dobunk ki. Most 100 Ft, most 400 Ft, hopp egy ezres, most csak 50 Ft. Egy-egy hónap alatt simán összejön belőle akár 10.000-20.000 Ft is, ami szó szerint a kukában landol.

Engem arra tanítottak, hogy ételt nem dobunk ki és én is erre tanítottam a gyerekeimet. Majd jött az óvoda, ahol "elrontják" a gyerekeket. Ott ugyanis nem az az elvárás, hogy meg kell enni az ételt, hanem az, hogy csak kanalazzon bele vagy harapjon bele egyet. Ha nem ízlik vagy nem éhes, akkor nem kell megenni. A kenyérnek sem kell megenni a héját, elég, ha csak a közepét kieszi. Néha, amikor közvetlenül uzsonna után megyek a gyerekekért és látom azt a több tálnyi kidobásra ítélt kenyérhéjat, kenyérszeletet, amibe csak egyet harapott valaki vagy az iskolában az ott dolgozók által az állatoknak hazahordott több vödörnyi ételmaradékot, mindig rájövök, hogy valami nincs jól. Panaszkodunk, hogy de rossz világ van, közben meg dobáljuk ki a rengeteg ételt.

Amíg csak egy gyerekem volt, próbáltam megenni az általa meghagyott maradékot, de amikor kettő lett, már túl sok volt a maradék. Gyakorlatilag hónapokon keresztül csak az általuk meghagyott ételeket ettem, aminek a hatása is meglett. Több, mint 6 kilót szedtem fel és mindig rosszul éreztem magamat amiatt, hogy semmi normálisat nem eszek, csak össze-vissza maradékokat. Egyszerűen vágytam egy egész tányér meleg ételre, ami csak az enyém. Aztán eljött az a pillanat, hogy ez nem mehet így tovább és meghoztam egy nagyon nehéz döntést: kidobom. Az elején szinte fizikai fájdalmat éreztem és lelkiismeret-furdalást. Néhány hét múlva enyhülni kezdett és ma már teljes természetességgel dobom ki az ételt. Mert, ha nem akarok maradékon élni, akkor MUSZÁJ kidobni! Nemrég még egy kóbor macskát is befogadtunk, hogy ne vesszen teljesen kárba az ételmaradék.

Nemrégen kollégákkal éppen arról beszélgettünk, hogy a mi gyerekkorunkban még természetes volt a NINCS. A rántottát sokan tejjel csinálták, mert így lehetett spórolni a tojással, vagy ecetet tettünk a teába, mert olcsóbb volt, mint a citromrompótló, az igazi citromléről meg sokan csak álmodhattunk. Az óvodában, iskolában is arra tanítottak még minket, hogy az ételt meg kell enni.

De idő közben valahogy nagyot fordult a világ. Ma már nem arra tanítják a gyereket, hogy edd meg az ételt, hanem arra, hogy nem baj, ha meghagyod, majd kidobjuk. Én meg itthon hiába mondom nekik, hogy az ételt meg kell enni, mert egy gyereket nem lehet a nap egyik felében arra tanítani, hogy az étel érték, miközben a másik felében arra tanítják, hogy nem az. Eljutottunk odáig, hogy ami több ezer éven át érték volt, az 30 év leforgása alatt valahogy értéktelenné vált.

Rengeteg ételt dobálunk ki a szemétbe, miközben azemberek azon panaszkodnak, hogy milyen rossz világban élünk. Ilyenkor mindigeszembe jut, amit Mamám szokott mondani: "A mai fiatalok nagyon jó világban élnek, csak nem tudnak róla, mert nem ismerik azt a világot, ami tényleg rossz volt."