Nem értem a világot

Covid, home office, kiégés

A Covid szerencsére nem nagyon érintett meg minket. Vidéken lakunk, a kertünk vége a határ, több száz hektár állt rendelkezésünkre nap, mint nap, így mi nem éreztük úgy, hogy be lennénk zárva. Bár háromszor is sikerült összeszedni a covidot, de mindig könnyen átlendültünk rajta. Ahol dolgoztam, ott minden héten teszteltek minket és kétszer is úgy lettem pozitív, hogy nem volt tünetem, csak a tesztből derült ki, hogy covidos vagyok. De ennek is megvolt az előnye, 1-2 hét home office. 

Én szerettem home office-ban dolgozni. Bár voltam annyira munkafüggő, hogy a helyszín semmit nem változtatott a lendületemen. Igazából a munkámhoz csak egy laptop és egy telefon kellett, így bárhol, bármikor képes voltam ügyeket intézni, sokszor még egy bevásárlás közepén is megálltam válaszolni egy üzenetre vagy emailre. Szó szerint bárhol, bármikor dolgoztam. Eljött az a pillanat, amikor rájöttem, hogy ez mennyire nem normális dolog és most már komolyan foglalkozom azzal, hogy szépen lassan leépítsem a munkafüggőségemet. Kezdtem azzal, hogy az irodában hagytam a laptopot, mert ha hazahoztam volna, akkor kényszeresen dolgozni akartam volna. Aztán egy szerverátállás miatt a telefonomra sem érkeztek meg az emailek és ez így volt jó. Úgy éreztem, hogy még az ég is azt akarja, hogy lassítsak. Amikor felmondtam és itthon maradtam, akkor is még hetek kellettek ahhoz, hogy képes legyek átállni és felfogni azt, hogy már nincsenek határidők, nem kell listákat írni, kapkodni, rohanni, egyszerűen mindenre van időm. 

Mostanában az az elsődleges szempont az életemben, hogy tudjam élvezni a pillanatot. Ha korán érek oda a gyerekekért az iskolába, de szépen süt a nap, akkor egyszerűen csak hátradőlök az ülésben és élvezem, ahogy melengeti az arcomat. Amikor jó idő van, akkor reggelente sétálok egyet a kertben és nézem, ahogy élednek a növények, már kinyílt a hóvirág, a krókusz, zöldell az orgona, bújnak a nárciszok és a jácintok. Alig várom, hogy tényleg jó idő legyen és kiülhessek a napsütésbe egy jó könyvvel a kezemben. Azt hiszem, hogy kezdek ráérezni erre az élet nevű dologra. 

Az egyetlen hiba az, hogy lassan vissza kellene mennem dolgozni. De az elmúlt 4 és fél évben olyan szinten túlhajtottam magam és kiégtem, amiből egyelőre nem látom, hogy a közeljövőben ki tudnék mászni. Korábban is volt már többször, hogy elegem lett és felmondtam, de néhány hét pihenés után mindig jött a vágy, hogy vissza akarok menni dolgozni és új kihívásokat akarok az életembe. Most viszont, már fél éve itthon vagyok és egyszerűen nem akar jönni ez az érzés. Valahogy még nem akarok rohanást, kapkodást, stresszt és betarthatatlan határidőket az életembe. Csak csendet és nyugalmat. 

Hónapok óta azon gondolkozom, hogy karriert kellene váltani és valami teljesen újba kezdeni, ami által újra örömmel tudna eltölteni a munka. Bár rengeteg ötletem volt már, sőt elkezdtem új szakmát is tanulni, de valahogy folyton falakba ütközök. Alig negyven évesen már „öreg" vagyok, egy szakmában már felértem a csúcsra, miért is akarom most újra elkezdeni elölről egy másik szakmában... biztos, hogy van ennek értelme? Vagy folytassam azt, amit eddig csináltam és csak koncentráljak arra, hogy azt a napi szigorúan 8 órát túléljem? Van értelme ezt csinálni még 25 évig?