A zsoldos szerető

15 rész

David

Az éjszaka történtek még mindig súlyos teherként telepednek rám. Nem akartam elmondani neki, még nem. Egyikünk sem áll készen erre. De azok a gyönyörű szemek, amik most élesen vájtak a húsomba rá ébresztettek arra, hogy eljött az igazság pillanata. Annyival másabb így, hogy ágyban fekve alszik. Az arca nyugodt, a légzése halk. Nem mint akkor. Teljesen eltorzult az arca, a teste reszketett. Szerencsére a sebeim begyógyultak már, így gond nélkül tudtam át ugrani az asztalon és elkapni, amikor elájult. A kanapén ülök és várok. Várok, de mire? Mit mondjak, mikor fel kel? Mit gondolhat most ő? Még azt el sem mondtam, hogy végül ugyanaz a sors jutott neki, mint az anyjának és célkereszt lett. Halk jajgatás töri meg a csendet. Oda fordulva látom, hogy Helen a fejét fogva ül az ágy szélén. Felállok és teszek pár lépést felé, de a kezével megállít. Anélkül, hogy rám nézne eltűnik a fürdőszobában. Ilyen érzés lehet, a szív fájdalom. Ha sírna megvigasztalnám, ha ordítana meghallgatnám, ha engem ütne bírnám, amíg a feszültség el nem hagyja. De a csenddel mit kezdjek?! Tehetetlenül ülök vissza a kanapéra. Helen felöltözve jön ki, a haját lazán felkötötte. Szeretem, hogy így hordja a haját, mert így teljes rálátást enged a nyakára. Nem bassza meg, az egész nőt szeretem, úgy ahogy van. Elő veszi a bőröndöt és elkezd pakolni. Fel pattanok és megállok mögötte.
- Mi a francot csinálsz? - forr bennem a düh. Nem, nem engedem, hogy így elmenjen.
- Haza megyek. - rám sem néz, a hangja pedig jéghideg.
- Szó se lehet róla! - lépek mellé, de eltol magától.
- Megállapodtunk, hogy addig maradok, míg meg nem gyógyulsz. Láthatóan jól vagy, így haza megyek. - a bőröndöt össze csukja és rám sem pillantva elindul az ajtó felé.
- Ne aggódj a szerződést nem szegem meg. Ha kellek Dimitrij küldjön egy smst és jövök. De ez minden. - háttal áll nekem.
- Ha elmész, nem tudlak megvédeni. - hangom szinte könyörög.
- David. Megértettem, amit tegnap mondtál, de ezzel kellett volna kezdened. Ehelyett te hagytad, hogy beléd szeressek annak ellenére, hogy neked semmilyen érzelmi kapcsolatra nincs szükséged. Csak játszottál velem. - hatalmas hegy áll kettőnk közt. Érzem rajta, hogy már döntött.
- Ne hagyj el! - suttogom a hátába. A kilincset fogva meg áll.
- Nem hagyhatok el valamit, ami sose volt az enyém. - elment. A nő, akit szeretek, akit meg kell védenem elhagyott. A szívem ezer darabra tört és ez az én hibám. Még mindig az ágynál állok, de nem tudom, hogy csak pár perc vagy pár óra telt el azóta. Az ajtó kivágodik és Dimitrij áll a küszöbön.
- David! - erőteljesen kiállt rám, de nem tudok megmozdulni.
- David, tényleg hagyod elmenni? - a hangja egy fokkal halkabb, de még így is érzem belőle az élt.
- Hagy menjen. - rázom vissza magam a testembe. Megindulok az asztalhoz a dossziéért, amit átnyújtok Dimitrijnek.
- Ezt még add oda neki! - a kezébe nyomom és ott hagyom. Egyenesen a parkolóba megyek, ki kell szellőztetnem a fejem. Padlóig nyomom a gázt, céltalanul. Szükségem van egy kis időre. El kell különítenem az érzelmeket a gondolataimtól, mert így használhatatlan vagyok. Bármi történjék, akkor is meg fogom őt védeni! Nem engedem, hogy baja essen!
Körülbelül 2 órát voltam távol, de megérkezve látom, hogy mindenki engem vár. Leülök az asztal főhöz és boldogan nyugtázom, hogy Vik nincs itt. Jó, helyes. Még mindig a háznál van.
- Mit tudunk eddig? - töröm meg én a csendet. Együttérzőn néznek rám, de senki nem mondd semmit.
- Elkaptunk pár kémet a kastély közelében. A doki házánál még senki nem járt. - mondja Erik.
- A kórházban sem volt semmi gyanús a kamerák szerint. - folytatja Dimitrij.
- Ellenben a diszkókban és bárokban fel bukkantak. Olyan helyekre járnak, ahol már mi is megfordultunk. Valószínűnek tartom, hogy információt gyűjtenek. - fejezi be Sam.
- Mivel a kórházban kezeltek idők kérdése és ott is megjelennek. Figyeld a kamerákat, ha bármi gyanúsat látsz, azonnal szólj. - nézek Dimitrijre, aki bólint. - Mit tudunk még? Van valami Nico helyével kapcsolatban? - nézek a férfiakra.
- Egyelőre semmi. De az biztos, hogy Ő is a városban van. Meg fogjuk találni! - néz rám Sam határozottan. Magam előtt bólogatok. Felállni készülök, amikor Dimitrij meg fogja a karomat.
- Mi lesz a Dokival? - az érintése gyengéd, de a tekintete kőkemény.
- Semmi. Egyelőre hagy menjen haza. Ha szükség lesz rá, majd te szólsz neki. Mára ennyi. Folytassátok a munkát! - lelépek. Amilyen hamar csak lehet. Nem tudok ezekre a kérdésekre válaszolni. Még nem. A hátsó kertben állok és nézek a távolba.
- Naplementekor a legszebb. - Kyung-Mi áll meg mellettem. Bólintok neki. Igaza van, a táj gyönyörű ebben a rózsaszínes fényben.
- Borús nap után is tisztán látszik a nap fénye, ami bevilágítja és megfesti az eget. A szerelem is pont ilyen. Nem lesz mindig könnyű, sőt. Sokszor nehezebb, mint hinnénk. De minden megvívott harc után, ez az édes, melengető érzés vár. - rá nézek Kyung-Mire, aki csukott szemmel élvezi a naplementét.
- Nem minden harcot lehet megnyerni. - mondom neki csendesen. Amire Ő csak mosolyog.
- Van, amit nem is kell. - továbbra is mosolyogva elsétál. Körülvesz a csend, ami most megváltás. Becsukom a szemem és élvezem a nap melegét. Rég elfelejtett emlékek törnek elém. Egy kislány, tetőtől talpig rózsaszínbe csomagolva, két apró copffal a feje tetején. Édesen eszi a süteményt amit tőlem kapott.
- Ha nagy leszek, te leszel a férjem!- akkor dühös voltam, mert úgy tekintettem arra a gyermekre, mint a kis húgomra.
- David! Ígérd meg, hogy mi mindig együtt leszünk! Ígérd meg, hogy ha felnövünk akkor is hozol nekem sütit! -  Tisztán látom magam előtt Helen mosolyát. Akkor és most. Igen. A francba is, ezt a mosolyt akarom látni életem végéig! Nem fogom fel adni az egyetlen nőt, aki a szívembe férkőzött.