Sinister //L.S// [Magyar fordítás]

Huszonhatodik fejezet

Louis úgy érezte, ez már sok neki. Olyan volt, mintha egy hatalmas szakadék szélén állna. Sejtette, hogy az élete gyökeres fordulatot vesz, még nagyobb lesz a változás, mint amit eddig átélt, és amíg hazafelé vezetett Mirandától, rájött, hogy a folyamat visszafordíthatatlan.
Ami elsőre csak egy megállapítás volt, sokkba fordult, míg pánikká nőtte ki magát, ezért le kellett húzódnia az útról, nehogy megcsússzon a latyakon. Senki más nem járt arra – lévén ez egy régi út, amit már alig használt valaki – így a kormányra hajtotta a fejét, és sírni kezdett.

Beleremegett a felismerésbe, mennyire kiszolgáltatott lett érzelmileg, milyen érzékeny, mióta Harry belépett az életébe, és milyen gyakran ragadja el a sírás. Rászorította a tenyerét könnyes szemeire, ezzel próbálva megszüntetni a szúró, égető fájdalmat.

Hátradőlt az ülésében, és mélyet sóhajtott. Kibámult a szélfútta útra, ami elnyúlt előtte, és csúszós volt a hólepte sártól. Kopár volt és sivár, inkább lehangoló, de ahogy Louis hosszasan nézte, lenyugtatta az idegeit. Még egy mély lélegzetet vett, aztán beindította a motort, visszakormányozta az autót az útra, és megpróbálta elpislogni a könnyeit.

~~~

Vacogó fogakkal lökte be a bejárati ajtót, mert a hó lassan havas esőre váltott át, és úgy csipkedte a bőrét, mintha apró tűkkel szurkálnák, amik a csontjáig hatolnak.

Kibújt a csizmájából és lerázta a válláról a kabátot, anélkül, hogy bármit is észrevett volna. Aztán meghallotta. Egy kétségbeesett, dühös dörömbölés szűrődött ki valahonnan a lakásból.

Tanácstalanul állt még egy pillanatig, mielőtt beugrott neki: úgy ment el, hogy Harryt bezárva hagyta a szobájában. Bűntudatosan nyelt egyet, és töprengve sétált el a fiú szobájáig. Mikor odaért, az ajtó egy nagy döndüléssel megremegett a tokjában.

Louis meglepődött, hogy Harry nem törte ki az ajtót. Lelkiismeret furdalással forgatta el a kulcsot a zárban, de még mielőtt ő maga kinyithatta volna, kivágódott az ajtó, és kiviharzott rajta egy rendkívül ideges, és csalódott fiú.

Ebből az okból kifolyólag Louis ismét felkenődött a falra. Harry forró leheletét az arcán érezte, aztán lefelé, végig a nyakán. – Hol voltál? – kérdezte a fiú keserűen.

Louis vergődött a kezei között, de nem volt kedve a szokásos cirkuszhoz. – Higgadj le! – nem akarta elnyomni az undok mellékzöngét, ami kihallatszott a megjegyzésből, mert ő is teljesen ki volt akadva.

Harry ellazította a bicepszét, így kevésbé szorította a falhoz. Hátrahajolt, hogy lássa a férfi arcát, és a szemébe nézhessen. A sajátját résnyire szűkítette, a szemöldökét összeráncolta.
- Jól vagy? - kérdezte suttogva.

Egyértelmű volt, hogy az emlékezetkiesése elmúlt mire magához tért, és ez megnyugtatta Louist. Csupán attól, hogy egy másodpercre úgy tűnt, a fiú törődik vele, a férfi teste elernyedt a kezei között. És abban a pillanatban, mikor Harry érzékelte a változást, azonnal megszelídült.

Újra nekinyomta Louist a falnak, mielőtt az válaszolhatott volna az előző kérdésre, de a mozdulat korántsem volt olyan erőszakos, mint egy héttel azelőtt lett volna. Egy apró csókot lehelt az álla alá, egy másikat a füle mögé, és végül rátapadt az ajkaira. Mire odaért, Louis olyan türelmetlen és mohó lett, hogy azonnal szétnyitotta az ajkait, majd készségesen belemerült a mély, és hihetetlenül forró csókba.

Harry egyáltalán nem volt hozzászokva, hogy Louis olyan, mint egy kezes bárány, de feltett szándéka volt, hogy maximálisan kihasználja engedékenységét, ezért nagy kezeivel végigsimított a férfi karjain lefelé, majd felfelé az oldalán.