Sinister //L.S// [Magyar fordítás]

Negyvenkettedik fejezet

Louis összerándul valami nagyon fájdalmas dologtól, és felébred a szurokfekete, száraz álomból, amibe alámerült, hogy most a felszínre bukkanjon, egy szintén sötét, és fájdalmas valóságba.

Mi a lényeg?

A tudatalattija erősen próbál rámutatni valamire, miközben ráébred, hogy elaludt a gardróbban, a padlón; Harry levelét szorítva nyirkos markába. Szédül, és tompa fájdalmat érez a tarkóján, mintha beverte volna, de ötlete sincs, hogy történhetett.

Lepillant a kezében tartott levélre, és a testébe visszatér a megszokott fájdalom. Nem olvassa el újra, mert úgy érzi, a lelke már nem bírná elviselni még egyszer. Ehelyett nagy nehezen talpra kecmereg, míg újra és újra az a három szó bukkan fel az elméjében, és bár olyan, mintha nem is tőle származna a kérdés, lassan folyamatos mantrává olvad össze.

Mi a lényeg? Mi a lényeg?

Őszintén úgy gondolja, már az égvilágon semmit nem tud többé.

Hallja a mobilja halk csengését a másik szobából, és kibotorkál a gardróbból, hogy felvegye, és beleszóljon a kagylóba, számára is idegen hanggal. Betegnek hallatszik, és teljesen legyengültnek. A csontjáig hatoló éhség hangjai a gyomrából a mellkasába szűrődnek, míg úgy nem érzi, a szervezete leáll.

-Louis! –szólítja Zayn, enyhe aggodalommal a hangjában. Louis nyitja a száját, hogy válaszoljon, de a tompa görcs a tarkójában, villámcsapásszerű fájdalommá változik, a torkára forrasztva a szavakat. Szorosan lezárja a szemeit, és liheg.
-Louis? – ismétli Zayn.

- Igen, itt vagyok! Sajnálom...- krákogja, és a hangja most is olyan távoli.

Zayn mélyen beszívja a levegőt, a vonal másik végén: - Csak aggódtam miattad.
-Ne tedd! –válaszolja, és érzi, hogy tehetetlen az ürességgel szemben, ami beborítja.

Mi a lényeg?

- Figyelj, Zayn! Szeretlek. Szeretlek, és te vagy a legjobb barát, akit csak kívánhat az ember. De most mennem kell, rendben? -
-Louis, én....

- Kérlek, ne aggódj! Minden rendben. – Zokogás fojtogatja, és nekidől a falnak, ami mellett áll. – Mennem kell! – Lenyomja a piros gombot, és megszakítja a beszélgetést, mielőtt a barátja folytathatná.

Lenéz a levélre, amit még mindig a kezében szorongat, a szemei újra végigjárják, mielőtt összehajtja, és óvatosan az inge zsebébe teszi. Gondolkodás nélkül a szobájába siet. Az egyetlen dolog, ami kitölti az űrt körülötte,és visszhangzik benne: az utolsó mondat.

Örökké a tiéd...

Szinte bezuhan a fürdőszobába, és a zokogás már rázza a testét. Nem fogja fel, hogy a gyógyszeres szekrényen lévő tükörbe néz, csak mikor az agya feldolgozza, hogy az idegen az üvegen, pontosan azokat a mozdulatokat teszi, mint ő.

A tompa fájdalom egyre nagyobb teret hódít, és a zokogás is feszíti a szemüregét. Nem ismeri fel az elszürkült bőrt, a beesett szemeket, és a bőrét szinte átszúró arccsontokat.
Beleharap az öklébe, mintha ez elég lenne ahhoz, hogy összetört lelkét még egy pillanatra egyben tartsa, majd hirtelen feltépi a kisszekrény ajtaját, és végignéz az ott álló gyógyszeres üvegeken, amik megcsillannak a halvány fényben. Nem gondolja át kétszer, mielőtt leemeli a legelső fiolát.

~~~

Vezet. Őrült sebességgel vezet,a lefelé kanyargó utakon, és pontosan tudja hová tart, még akkor is, ha alig lát át ömlő könnyein. A félelem vele marad, de most annyira izgatott, hogy ez felülír minden más érzést.
Próbálja felidézni az emlékeket, de minden olyan távoli és homályos, amitől csak jobban kínozza a sírás, mint eddig bármikor. Az egész teste remeg, és megszállottan ellenőrzi a tükröket, mintha attól tartana, hogy valaki követi.

Kétszer majdnem kisodródik a kanyarban, mert hisztérikus sírása mellett képtelen fókuszálni a szemeivel. Hányinger is gyötri, és úgy érzi, az bőre annyira viszket, hogy le kellene tépnie. Ez arra ösztönzi, hogy erősebben taposson a gázra.
Reszket, a szája nyitva, csak felszínesen lélegzik, amitől ismét rátör a szédülés. Egy éles jobb kanyar után, elérve az egysávos utat, tudja, hogy megérkezett. Diadalittasan felkiált. A hang furcsa elegye az elkeseredettségnek, és a megkönnyebbülésnek.

A félelem még mindig követi, és azzal fenyeget, hogy eltéríti a szándékától, de Louis berántja a kéziféket, majd kivágja az ajtót, és majdnem kizuhan a magas fűbe.

Még két lépés, mielőtt a térdei megbicsaklanak, és kimennek alóla a lábai. A fűbe kapaszkodva vonszolja magát, kétségbeesett sikolyokkal, sírva.

-Harry! – jajgat fel, és a mellkasa elnehezül, ahogy mászik, és a lábaival rúgja magát, hogy felérjen a dombra, küzdve a pirulák hatásával. – Ha... Harry ---- kérlek...kérlek, Ó, istenem! Várj még rám!
Körülöleli a derékmagas fű, amin pár napja Gemmával sétált, és érezni akarja a fiút, épp úgy, mint akkor, és tudni, hogy az erőfeszítései nem hiábavalók. Végül a hátára gördül, és zihál, de alig kap levegőt, és az egész világ forogni kezd körülötte.

- Kicsikém! – Küzd, hogy nyitva tartsa a szemeit, és lélegezzen, de egy hirtelen, nyilalló fájdalom szorítja össze a bordáit. A görcsös kín olyan elementáris, hogy elnyomja a gondolatait, míg fuldokolva nyöszörög.
Nem akar elmenni. Nem akar meghalni. Nem ilyen borzasztó kínok között.

De látni akarja a kicsikéjét.

Felkiált, a zokogás a torkára forr, mikor ismerős, mámorító illat tölti be az érzékeit, és a szemei még egyszer kinyílnak, hogy ráfókuszáljanak valamire. Az ereiben melegség árad szét, és egy elcsukló nyikkanás hagyja el a száját: -Har...

~~~

Erős kezek húzzák felfelé, kifelé ebből a zsibbadt valóságból, ahol az idő még áll, és az érzelmek nincsenek jelen.

Még nem.

A nevét hallja valahonnan a távolból, kétségbeesett hangon. Louis, Louis, Louis,Louis, Louis, Louis!

Az erős karok fel-, és kiemelik, mintha épp a vízből mentenének egy fuldoklót, aki lassan áttöri a felszínt.
Nem látja ki az, mert a hirtelen, éles fény elvakítja. Ki ez? Hol vagyok?

Erős neonfény, a penész és cigarettafüst bántó elegye amit érez, és még valami más....

Valami, amit ismer.

-Lo-Louis! – A hang úgy hat rá, mint egy hatalmas pofon, ami kijózanítja az elmét, és arra készteti, hogy mindent átgondoljon újra. – Maradj velem! MARADJ VELEM!

Ez nem pont olyan, amilyennek a mennyországot képzelte, a legkevésbé sem.

Ez annyira valóságos.

Aztán valahogy létrejön az összeköttetés az orra, és az agya között, mintha összeérintenél két drótot, amik már rég nem vezettek áramot. Apró szikrák, aztán a rendszer végre működik. És lát...

Zöldet.