A sárga táskás lány

A budai villa

"Ha elvesznél az életben úgy, mint én,
állj a vállamra, onnan majd látod,
hogy mindenki fél"
The Palace - Ha Elvesznél

Nagyon bezavar ez az időeltolódás. Nagyjából tizenegy órát utaztunk, de közben nyolc óra időeltolódás van Tokió és Budapest között. Szóval olyan késő délután szálltunk le a Feri hegyen.

A reptéren taxi várt minket. Izgatottan vártam milyen lesz az új otthonom.

Őszintén? Mintha egy Disney meséből lépett volna ki ez a villa. Egyszerűen gyönyörű volt. Könny szökött a szemembe.

A kapunál sorfalat alkotva várt öt ember az érkezésünkre. Az idős úr, Endre vagyis a komornyik. Egy középkorú hölgy, Kata vagyis a szakács. Kitti és Betti, a két fiatal szobalány, akik ikertestvérek. Valamint Tomi, a kertész, aki most felvette a hordár szerepét.

Úgy simogatta a lelkem, hogy a lányaként mutatott be, mintha... Mintha nem is tudom. Sosem voltam ennyire boldog.

Emma és Sziszi előrementek. Úgy tűnt, hogy ő már tudja a járást.

- Minden rendben, Barbi? - karolta át a vállam Laci.
- Persze - töröltem le a könnyeim. - Csak - szipogtam - olyan, mint amiylen a miénk volt.
- Akkor imádni fogod. Hadd vezesselek körbe - tartotta felém a karját, én pedig belekaroltam.

Együtt léptük át a nagy kovácsolt vas kaput.
- Ez itt a kert - mutatott körbe nevetve. - Vannak itt virágok - nevetett még mindig. - Kis virág, nagy virág. Piros virág, sárga virág. Szúrós virág, sima virág. Mit tudom én - legyintett. - Ez inkább Tomi szakterülete. De biztos szívesen mesél majd neked róluk. Arra - mutatott a kert végébe - medence és grill.

Majd bementünk a villába.
Az előszobában semmi különös nem volt. Fogas, cipőtároló na de az a tükör! Fából faragott virágminták díszítették a tükör keretét.
- Egyedi készítésű - fűzte hozzá.

Egy boltív vezetett át az étkezőbe.
A szoba közepén egy olyan hosszú asztal, ami minimum hármat kitenne. Körülötte fekete bársony támlás székek. De azok úgy csillogtak! Felette pedig egy gyönyörű csillár, mint A szépség és szörnyetegben.
- Az ott egy zongora? - szaladtam oda csillogó szemmel. Nyílvánvaló volt, hogy ott az egy zongora. Persze, hogy az. Egy bazi nagy fekete hangszer mögötte fekete székkel.

- Olyan régen játszottam zongorán - simítottam meg a tetejét.
- Játssz valamit! - nyitotta fel a tetejét.
- Megengeded? - kérdeztem halkan.
- Persze - húzta ki nekem a széket.

Ahogy leütöttem az első billentyűt, mintha visszarepültem volna az időben. Lehunytam a szemem és úgy játszottam el azt a dalt, mintha tegnap is ezt csináltam volna. Láttam magam előtt az arcát. Az Ő arcát. A rövid szőke haját, a kék szemét, és a mosolyt az arcán. Büszkeségtől dagadt a melle. Büszke volt rám. A lányára.

- Csajkovszkij: A hattyúk tava - suttogta.
- Anya kedvence volt - magyaráztam.
- Tudom - tette a kezét a kezemre. - Inkább menjünk tovább - húzott fel óvatosan a székről.

Csak félszemmel néztem be a konyhába, de innen is láttam a csillogó márványpultot. Airfryer-t meg ilyen tök flancos dolgokat. Gábor tuti imádná...

Egy hosszú folyosón indultunk el. Az első három ajtó fürdőszoba volt.
- Minek három fürdőszoba?
- Elhiheted, hogy amikor bált tartok, szükség van rá - nevetett.

A falon híres festők képei díszelegtek.
- Ez a Vízililiomok? - álltam meg az egyiknél.
- Igen, Claude Monet - bólintott elégedetten. Benyitott egy ajtón. Ez a moziterembe vezetett. A mellette lévő az edzőterembe. A következő szobában leesett az állam.
- Saját könyvtárad van? - ámultam el. - Most már tényleg a Szépség és a szörnyetegben érzem magam - indultam el a sorok között.
- Arra inkább ne menj - rántotta el a kezem. - Pszichológiai könyvek vannak arra - nézett rám mosolyogva. - Azt hiszem, ha arra mész, akkor holnapig itt leszünk - nevetett.
- Az biztos - nevettem fel én is.
- Holnap elveszhetsz itt egész nap - nyugtatott meg.