A sárga táskás lány

مصر II.

Jó társaságban gyorsan repül az idő. De hogy ennyire? Már bőven délután volt, amikor észbe kaptam: ma még nem hívtam Gábort.

Drága barátaim már bőven benyaltak a pezsgőtől, úgyhogy nyugodtan félre tudtam vonulni. Leültem a hajó padlójára, egészen közel a korláthoz és a vizet néztem. Közben várva, hogy felvegye a telefont.
- Helló MagillaGorilla! - kiáltottam fel.
- Szia Barbiegirl - nevetett fel. - Éppen merre jársz? - kérdezte rögtön.

- Egy luxushajón vagyok, úton Egyiptomba - vágtam rá.
- Nahát! - hallatszódott meglepődés a hangjában. - És ugye jól vagy?
- Nem is lehetnék jobban - Áh, persze - Képzeld, ukránokkal találkoztam. Annyira régen volt ilyen, és én most olyan boldog vagyok.

- Ennek nagyon örülök, Barbiegirl - halkult el a hangja. - Lehet, hogy ez volt a cél?
- Mármint micsoda? - nevettem.
- Mármint az utazással. Hogy találkozz hozzád hasonlókkal? - fejtette ki.
- Azt hiszem részben igen - mondtam elgondolkozva.

- Csak részben? - röhögött fel artikulálatlanul. - Akkor mi a másik?
- Azt hiszem a kaland - suttogtam. - Olyan dolgok, amik nem történnek meg minden nap. Ami a legtávolabb áll a hétköznapitól.
- Te sem vagy hétköznapi, ez is igaz - vágott közbe. - És ezt a kalandot még keresed?

- Még igen, még nem teljesen találtam meg - nyúltam át a korláton a vízben úsztatva a kezem.
- Barbi - szólított meg komolyan. - Ne is reménykedek, nem fogsz hazajönni soha?

A szavait elvitte a szél és a víz morajlása. Olyan messze van tőlem. Egy másik kontinensen, messze, messze.
- Nekem nincs otthonom - suttogtam rettenetesen halkan. - Ha pedig arra gondolsz, hogy - köhintettem egyet -, hogy Pestre mikor megyek vissza - sóhajtottam - akkor azt kell mondanom, hogy...

Elhallgattam. Behunytam a szemem és csak a víz morajlását hallgattam.

- Hogy? - kérdezte ingerülten.
- Akkor amikor megtudtam ki vagyok - válaszoltam magabiztosan.
- Hát te vagy Barbiegirl! - mondta kedvesen. - De tudom, hogy ennél sokkal több van benned. Rád fog találni, csak ne keresd ennyire - váltott át komolyra.
- De te is mesélj valamit! - unszoltam.
- Hát az közel sem olyan érdekes - nevetett. - Majd hívj holnap is!
- Mindenképpen - mosolyodtam el. - Szia!
- Szi - Kinyomta a hívást. - a.

Visszahúztam a kezem a vízből és az ölembe ejtettem. Egy könnycsepp gördült le az arcomon. Aztán még egy.
Sikerült felvenni az álarcot, de most lehullott.

Hogy mondtam volna el neki, hogy valaki meg akart öletni?

Még arra is gyáva, hogy saját maga tegye meg...

És azt, hogy mondtam volna el neki, hogy az a célom, hogy kiderítsem ki az?

- Щось не так - huppant le mellém Jurij. ( =Valami nem stimmel.) Kérdő tekintettel néztem rá. - Ви повинні бути щасливі. Ми були врятовані - tette a kezét a kezembe. ( =Boldognak kellene lenned. Megmenekültünk.)

- Не так довго, як живе - ráztam meg a fejem. ( =Amíg ő él, nem.)

- який твій план? - lökte meg a térdem óvatosan. (= Mi a terved?)
- Я його знайду - vágtam rá. (= Megkeresem őt.)

- Це небезпечно для життя!!! - pattant fel. (= Ez életveszélyes!!!)
- Який сенс життя без хвилювання? - álltam fel én is a földről. (= Mi értelme az életnek izgalom nélkül?)

Elgondolkozva nézett rám majd sunyi mosolyra húzta a száját.
- Знайдемо того хробака - tartotta felém a kezét. (= Megkeressük azt a férget.) Rögtön elfogadtam a kézfogását.