Ész vs. Szív: Amélia

11.

Farkas éhes vagyok, két napja alig ettem valamit, alig várom, hogy kicsengessenek és vegyek valamit a büfében. Amikor végre megszólal a csengő a gyomrom is egy időben kordul meg.

– Eszünk valamit? – kérdezem Rebit.

– Aha.

Összapakoljuk a cuccainkat és lesietünk a büfébe, szószerint rohanunk, mert tudjuk, hogy kilóméteres sor fog állni, és nekem semmi kedvem a szünetet azzal tölteni, hogy kivárjam a sorom. Szerencsék van csak hárman állnak a büfé előtt, három srác, és hogy még azt se kelljen kivárni Rebi megrebegteti a szempilláit, gólyák lehetnek, mert zavarba jönnek Rebi kihívó viselkedéstől, de a lényeg, hogy előre engednek és máris kérhetem a két rántothúsos szendvicsünket.

Leülünk az egyik asztalhoz a fal mellé, Rebi velem szemben helyezkedik el. A szünetnek hála, a diák sereg elözönlötte a folyosókat és a büfét, a hangzavar fülsüketítő, de nem különesebben zavar a lényeg, hogy végre egyek, mert konkrétan már fáj a gyomrom. Úgy falok, hogy az messziről látszik, ez csaj hetek óta éhezik. Rebin persze nem, ő kecsesen tartja a jókora zsemlét a kezében.

– Elmondod végre, hogy mi van veled? – úgy teszi fel a kérdést, mintha összelennék zuhanva, pedig most nem, sőt túlzottan élek is. Belaharap a szendvicsbe, de nem felejt el közben engem fixirozni.

– Miből gondolod, hogy valami bajom van?

– Egy szóval sem mondtam, hogy baj van, de azok után, hogy Nolen eltűnt...meglehetősen szarul viselted, most meg, mint akit kicseréltek. Egesz órán azt sem tudtad hol vagy. Hol járt az eszed? – A baratnőm, elég jól ismer. Buja pillantásokat intéz felém, kacérsága mosolyra fakaszt.

Ha fiú lennék mindent megtennék, hogy az ágyamban csábítsam, egyszerűen vadító a csaj és emellett még kedves és jószívű is. Természetesen most is szoknyában van, kis rakott mini, amit most egy fekete garbóval párosított, a mellei kidomborodnak, a szemei füstös szürkék a haja pedig lófarokba van kötve. Én pedig a szokásos farmeremben vagyok, egy fehér hoszúujjúban. Sokszor szándékosan öltözök úgy, hogy a mellem elrejtsem, mert hát elég nagyok, de most rám feszül a felső, nem rejtek el semmit.

– Csókolóztunk – hanyagul megrántom a vállam, majd folytatom tovább az evést.

– Nolennal? – kimered a szeme.

– Kétszer.

– Tudtam. Tudtam, hogy ez lesz a vége. Előre megmondtam. És milyen volt? – Először lecseszésnek tűnt, most viszont kajánul vigyorog.

– Hát, jó. – Szándékosan nem ajnározom, mert akkor sokkal többet látna a dologba, mint ami van, mondjuk így is.

– Csak jó, szimplán csak jó? Amélia engem nem versz át.

Előre hajol az asztalon, mintha hatalmas titkot akarna megosztani velem, pedig sugdolózni azt nem kell, olyan zsivaly van, ha ordítana se figyelne rá senki.

– Megmondtam neked, hogy a mostoha tesók előbb utóbb egymásba szeretnek, és te addig-addig kisértetted a sorsot, hogy végül utolért.

– Most meg miről beszélsz? – Megtörlöm a szám, mert csupa ketchup érzem.

– Hé, imádom az írói vénád, de nem csak akciót meg thrillert lehet olvasni a wattin, van egy halom mostoha tesós story is, és mindnek az a vége, hogy egymásba zúgnak. Nem lesz jó vége, a szüleitek sosem fogják elfogadni. – Nem tudom eldönteni, hogy mit akar. A szája megró épp, a szeme pedig kacér, biztató.

– Először is nem zúgtam bele, másodszor ezek csak történetek, hozzám hasonló kamasz lányok írják, akik romantizálják a mostoha tesókat.