Ész vs. Szív: Amélia

2.

Hulla fáradtan kelek, mert egy szemhunyásnyit sem aludtam. Téboly, ami most történik, nem tudom megemészteni.

Anya még este bejött a szobámba és elmondta, hogy miért van itt Nolen, és sűrű bocsánatért esedezett, tudja hogy mennyire megvisel engem ez a helyzet. Győzködött, hogy aput aztán nem felejtette el, és soha senki nem helyettesítheti, András nem akar a barátom lenni, de fogadjam el és adjak neki egy esélyt és a fiának is. Nolen most egy elég nehéz időszakon van túl, legyek hozzá kedves. Na nem, azt már nem. Biztos, hogy nem.

Oké Andrással még talán, mert anya szereti, én meg szeretem őt, de nem kényszeríthet senki, hogy az eddig eltitkolt zabigyerekkel egy fedél alatt éljek és még vágjak jópofát is az egészhez. A hideg is kiráz, ha arra gondolok, na meg az erőteljes szél is. Igazán szar lett az időjárás egyetlen éjszaka alatt. Már nem kellemes a légáramlat, hanem őrjöngő süvítő szél. Folyamatosan kavargatja a porszemeket, amik a szemembe kötnek ki, egészen addig még a buszmegállóba nem érek. Még jó hogy fedett és a szél nem szemből fúj, így védett helyen várhatom a buszt. Azt mondtam volna, hogy szeretem a szelet? Tévedtem.

Nehezen kelő vagyok, ezért busszal megyek suliba, pedig csak három megállóra van, de képtelen vagyok időben felkelni, ezért nincs időm sétálni, azonban haza felé mindig gyalog jövök. A barátnőm egy utcával arrébb lakik, a buszmegállóban szoktunk találkozni, már ha nem kések.

– Szia! – Rebi my best friend. Széles vigyorral ajkain ölel magához. Megszorongatom.

Mindjárt megfagyok.

– Szia – molygok, de mivel ő ismer a világon a legjobban tudja, hogy a mosolyom nem őszinte.

– Na, mi zu? Mi történt? – elkámpicsorodva stírol.

– Hosszú – megrántom a vállam, majd leülünk a jó hideg padra. Körülbelül két perc van a buszig és dobpergés nem késtem le. Habár nem nagy szám, hat percenként van járat, de ez a legutolsó, amivel még aránylag időben beérek.

– Tegnap még tök jókedved volt, úgy váltunk el, hogy széttrollkodtuk Eriket. Otthon van valami gebasz? – Rebi leül mellém, megigazítja a sálat nyakában, ami most épp párduc mintásan simul a nyakára. Sál örült. Teljesen mindegy, hogy nyár van vagy tél, minden alkalomra van egy sála. Nem tudom miért, azt mondja csak szimplán szereti. Ez a mostani egyszerű körsál, ami egyébként feldobja bézs színű kabátját. Rebi vékony lány, de a csípője meglehetősen széles, azonban imádja a divatot, és pontosan tudja mi áll jól neki. Engem annyira nem izgat a divat, az én kedvenc ruhadarabom a farmer, még Rebinek a szoknya, most is miniben van, fekete harisnyával és bokacsizmával párosította. Lenyűgöző.

– Az van, hogy... – fintorogva megrázom a fejem. Belemarkolok a pad szélébe, és felszívom magam. – András, anya pasija odaköltözött és az hagyján, hozta magával a zabigyerekét is. Szóval most van egy mostohaapám, meg egy mostohabátyám, és még mielőtt megkérdeznéd, nem, nem jó fej Nolen, és soha nem leszünk se tesók, sem barátok.

Rebi némán néz rám. Lesokkolta a hír, akkor mit szóljak én? Épp mondana valamit, amikor őrült robajjal száguld el egy motor előttünk. Nem csak hangos, hanem szörnyen gyors is. Az ilyenek miatt van annyi baleset.

Felszállunk a buszra, ahol bővebben kifejtem a véleményem a kialakult helyzetről.

– Oké vágom, hogy a tesó bunkó, na de helyes? – Már a suli bejáratánál járunk, mikor Rebi végre megszólal, na nem azért, mert eddig nem volt mit mondania, csupán nem hagytam szóhoz jutni.

– Most komolyan? – fapofával kérdezek vissza, miközben megdermedve figyelem a motorost, aki az imént elhúzott a buszmegálló előtt. Fekete szűk farmert viselt és fekete bőrdzsekit, neki dől a motornak a sisakot a kezében tartja. A haja enyhén göndör és divatosan van megnyírva, és sötét, akár a ruhája. Csábos mosolyt villant. Lilyre az osztálytársunkra, mikor elhalad mellettünk. Vár valakire, aki meg is érkezik, egy pasi, aki a tenyerébe csap.