Ész vs. Szív: Amélia

12.

Két hete játszuk ezt az új játékot. Tesóként éljük a hétköznapjainkat. Nolen úgy tűnik élvezi az idillt. Sokat mosolyog és még annál is többet eszik. Most már tudom, hogy valóban éhezett gyerek korában, de nem azért eszik most ennyit, egyszerűen élvezi a házias ízeket és azt, hogy először életében ezt egy családias környezetben fogyaszthatja el. Anya nagyon kedveli Nolent, belopta magát a szívébe, jó srác hangoztatja többször is. Sajnálja, hogy nem született fia, de a karrierje nem engedhette meg, hogy több gyermeket szüljön. Valószínű apa is ezért élte meg velem azokat a dolgokat, amit általában egy apa a fiával szokott. Egyáltalán nem bánom, hogy apa sokszor fiúként kezelt erős nővé nevelt, és sokszor hangoztatta azt is, hogy a küzdő sport csak a javamra válik, nem kell másra hagyatkoznom, meg tudom magam is védeni. Igaza lett. A szerelemtől nem védhet meg, de a testi bántalmazástól igen. Emlékszem mennyire izgatott volt, mikor nézte, ahogy a fiúkat sorban legyőzöm a ringen belül és arra is emlékszem mennyire büszke volt rám, mikor kifogtam egy 3,5 kilós pottyont. Megküzdöttem vele, de apa nem rohant a segítségemre csak szavakkal segített nekem, biztotott, hogy sikerülni fog, és igaza lett, csak tíz éves voltam. A közös fotónk azóta is a nappaliban van, a büszkeség falon. Apa hiába ért el a munkájában nagy sikereket mégis a legnagyobb büszkesége én voltam. Persze imádta anyát is, de ahogy most elnézem anyát Andrással nem tagadhatom, boldogok, szeretik egymást. Apám heves természet volt, András épp az ellenkezője, nyugodt.

A szüleim sokat veszekedtek, szenvedélyesen, de sosem fajult tettlegeségik a vita, apa amikor úgy érezte már nem bírja tovább elment sétálni, vagy vezetett órákig, hogy lenyugodj, így volt az nap este is. Korábban mindig mikor hazaért bocsánatot kért anyától még tőlem is, hogy nekem ezt végig kellett hallgatni. Sosem haragudtam apára, soha. Anyával megbeszélték, kibékültek, minden ment tovább. András még nem veszekedett anyával, és hogy őszinte legyek el sem tudnám képzelni hogy kiabáljon anyával, mondjuk nem is hagynám. Nem. Eleget okoltam anyát apa halála miatt, ő rengeteg sírt amiatt, ahogy viselkedem vele. De most már csak ő van nekem, és soha senkinek nem hagynám, hogy bántsa.

Végül is mondhatjuk, hogy boldog vagyok, kezdem elfogadni ezt a helyzetet, a közös vacsorákat, András favicceit, és Nolen közelségét. Nem egyébként ez nem igaz, Nolen közelsége nagyon nehéz. Még neki könnyen megy a tesó szerep, addig nekem iszonyat nehéz. Persze jól érzem magam vele, persze szeretek vele beszélgetni, és szeretem ha este közös tarsásas játékokat.

De nem tudom elfelejteni a csókját, nem tudom elfelejteni az érintését, nem tudom elfelejteni, a nehéz légzését, a szája ízét, a bőre selymességét. Nehézséget okoz, sokszor a közelében lenni, leginkább akkor, ha a szüleink nincsenek itthon. Én tényleg megteszek mindent, hogy ne vegye észre valójában arra várok, hogy feladja ezt a tesó dolgot és nekem essen. Arra vágyom, hogy a hosszú ujjaival a hajamba markoljon, és a szája tüzesen tapadjon az enyémre. A testem nem felejt, és ha Nolen a közelemben van, azonnal bizsergés vesz hatalmába, forrónak érzem magam, és sokszor kényszerítenek kell magam, hogy ne bámuljam úgy, mint aki most rögtön felfalná, ha tehetné.

Nolen úgy érezte, hogy ki kell kérnie a véleményét, hogy randizhat-e Lilyvel az osztálytársammal. Mit mondhattam volna, hogy nem? Talán mondhattam volna, mert ott volt a nyelvem hegyén, de helyette csak csak annyit mondtam, hogy semmi közöm ahhoz kivel randizik és Lily ellen amúgy sem lenne semmi ellenvetésem azon kívül, hogy nem én vagyok.

A randi ma lesz. Nolen a szobájában már biztos vadul készülődik, én meg rágom körmöm a saját szobámban. Nem mondhatom, hogy nem mehet el, nem mondhatom, hogy maradjon itthon, és legfőképp nem mondhatom, hogy inkább randizzon velem.

Utálom, hogy így érzek és utálom, hogy Rebinek igaza van. Többet érzek Nolen iránt, mint amit szabadna. És minél jobban megismerem ez annál erősebb. Hogy a francba jutottam idáig?