Ész vs. Szív: Amélia

13.

– Még mindig semmi? – elképedve kérdezem Rebit, a buszmegállóban.

Tegnap csak annyit írt, hogy semmi és sok-sok szomorú emojit. Nem reagáltam, mert tele volt a fejem Nolennal. Reggel pedig arra spendíroztam, hogy megkérdezzem Nolent mi volt ez tegnap este, de korán lelépett. Rebi a mozis randi óta, mondhatni együtt jár Botonddal, de csak idéző jelben, mert semmi nem történt közöttük, még a kezét sem fogta meg, csak találkozgatnak.

– Most komolyan létezik a mai világban még ilyen pasi? – Fekete kesztyűt visel és azzal próbálja a tincseit igazgatni, amit az erősen fújdogáló szél folyton az arcába fúj, sikertelen, csak még rosszabb a helyzet, mert a műszálas kesztyű csak ront a helyzeten és egyébként is zabos barátnőm, csak még jobban felhergeli. – Oké, hogy tisztelettudó, meg nem akar letámadni, de már két hete randizunk, igazán megcsókolhatna, már nem vagyunk tizenháromévesek, a korabeli fiúk már rég azon törnék a fejüket hogyan juthatnának a bugyimba, ő meg...á hagyjuk.

– Talán ő az egyetlen. – Széles műmosolyra vonom ajkam.

– Hát ezzel nem nyugtattál meg – morcosan lebiggyeszti ajkát.

– Mi lenne, ha nem azon keseregnél, hogy miért nem lép, hanem a kezedbe vennéd a sorsod. Smárold le. – Nagyszerű ötletként hangzott a fejemben, büszkén megemelem a szemöldököm, de neki nem nyeri el a tetszését.

– Nem tudom, én szeretem ha a fiú kezdeményez.

– Ez olyan elcsépelt. Miért várjuk mindig, hogy a pasik kezdeményezzenek? Elvégre úgyis mi döntünk és ha csókot akarsz, akkor kezdeményezz. – lázítom.

A busz pont most áll be, az elsőajtó kinyílik, mi pedig felszállunk.

– Én nem vagyok olyan, mint te... – mormolja a hátam mögött.

Találok két üres széket középtájon, az ablakhoz vetődöm Rebi pedig mellém.

– Én azt akarom, hogy harcoljon értem – folytatja.

– Hagyjuk már. Már rég beadtad a derekad. Nem kell harcolnia, arra vársz, hogy mikor teper le.

– Jó, tudom, de akkor is – durcásan az ölébe dobja a táskáját.

– Akkor meg teremts olyan szituációt, ami elől nem tud kitérni, kényszerítsd.

– Az olyan ribis.

– Basszus, most nem értem, miért vagy ilyen nyámnyila, oda vagy érte mióta megláttad, akkor meg mit hisztizel. – Talán ez túl erős volt, mert gyilkos tekintettel fordul felém. – Nyugi már, csak azt akarom, hogy boldog legyél, ha már én nem lehetek.

A suli előtt már vár ránk Kira, aki azon nyomban mikor meghallja még mindig ugyanazon megy a diskurzus csatlakozik hozzám.

– A szombat kiváló lehetőség, én is elhozom az új pasimat a Grizzlybe. – Olyan természetességgel mondja, mintha minden héten új palija lenne. Ez persze nagyon nem igaz, igen magasra teszi a mércét. És nem a külsőségre értem. Elképedve nézünk egymásra Rebivel.

– Van pasid?

Elnevetem magam Rebi meglepett hanghordozásán, mintha csak azt kérdezte volna komolyan megfejtetted a Voynich-kézirat rejtélyét?

– Most mi van, csak nektek lehet? – Kira mosolyogva megrántja a vállát.

– És hogy ismerkedtetek meg? – kíváncsian kérdezem.

– Két hete chatelünk.

Még mindig hihetetlen.

– Egy internetes pasit szedtél össze? – most én kérdezek elképed arcot vágva.