Ész vs. Szív: Amélia

28.

A szobámban kuksolok, és azt várom, hogy Nolen jobban legyen, hogy végre beszélhessek vele, de Nolen nem akar látni, amikor felébredt bezárkózott a szobájába és én nem zaklatom, fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék, fogalmam sincs hogy egyáltalán akar-e látni. Hallottam, ahogy azt kiabálja hagyják békén, mindenki hagyja békén. Az szobaajtót úgy becsapta, hogy még az én tetőtéri ablakom is beleremegett. A fejem a falnak támasztom, és plafonra szegezem a tekintetem. Úgy érzem összeomlott körülöttem minden. Fogalmam sincs hogyan tovább. Egy dolgot tudok biztosan, hogy a szomszéd szobában lévő fiút mindennél jobban szeretem és minden vágyam, hogy szorosan megöleljem.

Kopognak.

A szívem vad kalapálásba kezd. A remény, hogy Nolen az, hamar tova illan, mikor meghallom anyát. Nem adok engedélyt, hogy bejöjjön mégis megteszi.

- Hagyj magamra. Egyedül akarok lenni - tiszteletlen a hangsúly, amit használok, azonnal meg is bánom, amint megpillantom bánatos ábrázatát. - Kérlek - teszem hozzá.

- Rendben, de ha beszélgetni akarnál vagy csak egy ölelésre vágysz, lent leszek - megértően szóhajt, majd bezárja az ajtót.

Erőt veszek magamon és felállok, látni akarom Nolent, ha nem is beszélünk, de látnom kell, a kilincsre teszem a kezem, de nem nyomom le. Mi van, ha ő nem akar látni? Elbizonytalanodom. A testem minden porcikája azt üzeni, hogy menjek át hozzá, az eszem mégis visszatart. Talán adok még egy kis időt neki. Már majdnem leveszem a kezem a kilincsről, mikor meggondolom magam. Nem, a szívem pontosan tudja, mi a helyes, szükségem van rá, és neki is rám. Épp mikor lenyomnám a kilincset a magától lenyomódik, az ajtó kitárul és Nolen itt áll előttem meggyötörten. Nyúzott és szomorú, a szemei ​​be vannak esve. A szívem teljesen megzakkan, összevissza dübörög, a térdem megremeg, majdnem összecsuklok, és a könnyeim sem hagynak cserben. Nolen óvatos mosolyt csal ajkára, megfogja az arcom, gyengéden megcirógat, majd a tarkómnál fogva magához von. Átkarolom a derekát és olyan erővel szorítom, ahogy csak bírom. Tudnia kell, hogy mennyire fontos nekem. Kemény mellkasa az enyémnek nyomul. Reszkető teste az utolsó csepp a pohárban. Az arcom vállhajlatába temetem és hangosan felzokogok. Nolen teste remeg és talán sír is, nem tudom, mert az én zokogásom elnyom minden mást hangot a szobában.

- Úgy féltem - könnyek között bömbölöm a vállába.

- Tudom - elreked a hangja. Fáradhatatlanul simogatja a hátam, a hajam.

Magához szorít, simogat, ölel.

Sejtésem sincs meddig ácsorgunk még az ajtóban így. Azt sem tudom, mikor jött el az a pont, hogy az ágyra feküdtünk, egymással szemben szorosan összefonódva, és úgy csókolom, mintha nem lenne holnap.

- Annyira sajnálom Amy.

Nolen a szobámba aludt, már nem kell titkolnunk a kapcsolatunkat a szüleink előtt, tudnak rólunk. Egy jókora teher esett le a vállamról és egy nagyobb nehezedett rám. Fogalmam sincs, hogy most mi leszek ezután. A szüleink nem akarják, hogy együtt legyünk, én viszont nagyon is azt akarom. Szeretem Nolent és nem vagyok hajlandó lemondani, most végképp nem, hogy meg tudtam mi történt vele. Sejtésem sem volt. Most már megértem, miért beszél még az exével, és megvetem magam, amiért úgy kikadtam, de mentségemre legyen, hogy Nolen nem mondta el az igazat és én csak féltékeny voltam, meg aggódtam és ez természetes.

A könyökömre támaszkodom és figyelem ahogy Nolen édesdeden alszik. Annyira csodás, nyugodt, kisimultak arcvonásai. Egyáltalán nem úgy tűnik, hogy egy lelkileg roncs fiatal férfi feküdne mellettem. Pedig igen. Nem tudok betelni vele, elég sokáig fixírozom a szépen ívelt ajkait, amivel olyan gyönyörben tud részesíteni, amit mással nem tapasztaltam meg, majd az állárá siklik tekintetem, amin már kis tüsi borosta burjánzik. Erős arccsontozata van, mégis kisfiúsan lágy, legalábbis mikor bóbiskol. Megbolondítja a szívemet. Eszembe jutnak András és anya szavai, engedjem el, mert azzal csak ártok neki, ha továbbra is maradunk. Nolen érzelmileg instabil.