Veszélyes vonzalmak

Tizenhatodik

Tizenhatodik - Emma Reed

Amikor reggel felkelek, sajnos nem az az ember fekszik mellettem, akit szeretném, hogy mellettem legyen.
Nem tudom biztosra, de azt hiszem még az álmomban is szerepelt. Szép.

- Jó reggelt - köszönt David mosolyogva. Visszamosolygok, de a szívem mélyén még ez is fáj, tudván, hogy nem a szerelmemnek mosolygok.

– Jó reggelt – mosolyodok el, majd felülök az ágyban. Az egyetlen dolog amit ekkor felfogok, hogy szétmegy a fejem, a szívem pedig darabokban.

– Bocsáss meg egy pillanatra – mondja David rosszalló tekintettel, a kezében pedig a telefonnal kisétál az ajtón. Ameddig ő nem tartózkodik velem egy helyiségben, felöltözöm gyorsan, és kicsit összeszedem magam munka előtt. Tudom, hogy azt mondta, hogy elintézi nekem de szükségem van egy kis elterelésre. Nem akarok Eastonre gondolni, mégis rá gondolok minden helyzetben.

Hirtelen kivágódik az ajtó, majd besétál David. Elég idegesnek tűnik úgy hogy egy pár percig fontolgatom, hogy megkérdezzem az okát, de erre nincs szükség.

– Nem az étteremben fogsz dolgozni, hanem egy új cégnél, mint titkár – löki oda a szavakat kíméletlenül. Nyoma sincs a kedves, figyelmes Davidnak.

– Mi? Hogy érted?? – kérdezem miután leesett mit is mondott. Miért érzem azt, hogy ennek az egésznek köze van Eastonnek?

– Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy nem ott fogsz dolgozni. Áthelyeztek egy "jobb" helyre. El kell vigyelek az irodához... – mondja szomorkás, keserű hanggal – Gyere.

Nem tudok mit mondani, csak követem őt az autójához. Nem értem, miért ilyen ideges. Örülnie kellene hogy áthelyeztek egy jobb helyre, mint sem egyszerű pincér. Izgatottan ülök be az autóba, és azon agyalok, hogy Easton mennyire büszke lenne most rám... Büszke lehetne, de nem fog tudni rólam semmit. Könnyek gyűlnek a szemembe, ahogy eszembe jut, hogy nincs többé. Eddig próbáltam tartani magam, nehogy összeomoljon a szívem. Ó, anya...Te mit szólnál hozzá? Mit szólnál ehhez a helyzethez? Biztos azt mondanád, hogy hülye voltam amikor beleszerettem...

– Itt vagyunk – pattan ki az autóból David, hogy kinyissa nekem a kocsiajtót. Megköszönöm, majd bevezet az irodába. Olyan ismerős...Mintha már jártam volna már itt!!

– Mindjárt jön a titkárnő, akit kiváltasz. Majd ő átvesz – veti oda kurtán. Vajon mi a baja? Nem hiszem, hogy féltékeny lenne...Mire? Az apja az étterem tulaja. Dehogy féltékeny...

– Üdvözlöm önöket! Katherine vagyok. Gondolom Emma Reed – mutatkozik be a hölgy, és óvatosan és magabiztosan kezet rázunk. David már közben eltűnik mellőlem minden köszönés nélkül.

– Jöjjön velem, Mr. Miller beszélni szeretne önnel! – mondja a hölgy mosolyogva, én pedig a név hallatán megdermedve állok a helyemen.

– Elnézést, biztos rosszul hallottam. Kihez tetszik vezetni?? – kérdezek vissza reménykedve.

– Mr. Millerhez. Már várja önt – azzal megfogja a kezem és elvezet az irodához. Tudtam!!

Tudtam, hogy úgy sem hagy békén, és mindent megtesz érte, hogy a közelembe lehessen. Arra nem számítottam, hogy már másnap elkezdi, ráadásul nem is akárhogy...

Eme húzására elmosolyodok, és nagy levegővétel közepette benyitok.

Az asztalánál ül, és papírokat nézeget. Én csendben megindulok felé, miközben a magassarkúm ritmusos kopogása hallható csak. Óvatosan felemeli a fejét, és diplomatikusan emeli rám a tekintetét. Tudtam, hogy egy napot sem bír nélkülem, és most titkon megveregetem a vállam. Hadd küzdjön csak értem.

– Tudtam, hogy nem bírod ki – mosolyodok el, miközben rátámaszkodom az asztalra – Bár megleptél. Azt hittem eltart majd egy pár napig, mire lépsz.

– Így ismersz? Már akkor tudtam mit fogok tenni, mikor elszaladtál előlem! – mondja ki rekedt, mély hangon. Felpattan a helyéről, odasiet hozzám majd átkarolva a derekam szorosan magához húz.

– Tényleg azt hitted, hogy hagyom azt, hogy elmenj? – a szemében olyan félelem, és kétségbeesés van, amit még sosem láttam. A legjobb helyzet arra, hogy incselkedjek vele.

– Talán ezt hittem... – mondom neki, közben elfordítom a fejemet. Erre ő tolni kezd egészen addig, amíg a falnak nem ütközöm. Tudom, hogy nem helyes amit teszünk, mégis izgatottan várom, hogy mi lesz a következő lépés. A puszta jelenléte villámokat ráz a testembe, és mintha egy hatalmas hullám lenne, felkap, és a mélybe ránt. Hogy mondjak így nemet?

– Tényleg itt fogok dolgozni? – kérdezem miközben a tekintetünk szinte egymásba fúródik.

– Egész nap mellettem leszel, kislány – mondja halkan, majd az ajkát az enyémre helyezi.

Halika! Sajnálom, hogy így eltűntem, viszont jött egy-két elfoglaltság, ami nem engedte az időt írni + nagyon lemerített. Igyekszem visszatérni!! Addig pedig élvezzétek, hogy újra egymásék!