Veszélyes vonzalmak

Tizennyolcadik

Tizennyolcadik - Emma Reed

Amikor reggel felkelek, rá pillantok a telefonomra. 17 nem fogadott hívásom van Easton-től. Ezernyi gondolat fut végig az agyamon, hogy ugyan mi baj történhetett. A szívem kétszer olyan gyorsan ver mint kellene. Visszahívom, és türelmetlenül várom, hogy abba maradjon a sípoló hang.

– Igen? – szól bele hirtelen. A hangja cseppet sem zaklatott.

– Mi történt? Miért hívtál ennyiszer? – kérdezem szinte egyből. Halk nevetés hallatszik át, én pedig még mindig levegőt kapkodva várom, hogy mi történt.

– Semmi. Csak 9:00 van. Felhívtalak, hogy ne indulj meg munkába, mivel ma elviszlek egy üzleti találkozóra. Azt hittem úton vagy és azért nem veszed fel. Gyanítom most keltél fel? – kifújom a levegőt.

– Tudod, most legszívesebben tökön rúgnálak, amiért a szívinfarktust hoztad rám. Egy sms-t írhattál volna!

– Tudtam, hogy így reagálsz majd rá. Fogadást kellett volna kötni…

– Miféle találkozó? Kik lesznek ott? – el is felejtettem, hogy mit mondott előtte. Az üzleti találkozók mindig tele vannak sznob köcsögökkel, akiknek a párnájuk is pénzből van.

– Sarah. Mivel felesztük a pozíciót, meg kell ismerjem az ő embereit is. Igazából semmi kedvem hozzá, kislány, de ez van. 

– És nekem miért kell ott lenni? – nyafogok, és vissza huppanok az ágyra. Mélyet sóhajt.

– Nekem kellesz. A támogatásod kérem. Talán ha mellettem vagy, kicsit magabiztosan lépek, érted? – elmosolyodok. Hogyan ne kezdődne jól a reggelem, amikor már most ilyeneket mond…

– Rendben. Megkapod a támogatást.

– Köszönöm, kicsi lány. Egy óra múlva érted megyek. Elkészülsz?

– Igyekszem.

– Rendben…Majd hívlak. 

– Szeretlek… – mondom halkan. Azt reméltem nem hallja meg, de közben mégis reménykedem, hogy igen.

– Én is szeretlek.

Amikor letesszük a telefont, gyorsan elszaladok fürdeni. Egy piros szatén ruhát választottam ki, egy Saint Laurent magassarkúval, amit még Robert vett anyámnak. Fura, hogy nem szokott eszembe jutni. Ha pedig mégis…egyszerűen nem tudja felfogni az agyam. A szemem könnybe lábad, és lerogyok az ágyra. Az agyam azt hajtogassa, hogy “ ő nincs, ő már sosem fog hívni, ő már nem ölel meg, ő már…sosem lesz. “ Felfoghatatlan, hogy miért ment el. Nem tudok semmit a haláláról. Nem tudom ő tette-e vagy más. Nem tudom, hogy  miért tette ezt magával. És ez kikészít. Vajon miattam? Valószínűleg, és ezt sosem bocsátom meg magamnak. 

Kopogás zavarja meg a sötét gondolataim. Letörlöm a sminkem, és az ajtóhoz rohanok. Kinyitom az ajtót, majd Easton szemébe sem nézve, szipogva a fürdőbe megyek. Ő ijedten követ engem, és megfogja a kezem.

– Kicsi lány, jól vagy? – kérdezi aggódva.

– Semmi bajom – mondom gyengén, és igyekszem kiszabadulni az öleléséből.

– Ha nem lenne baj, nem sírnál. Mondd el, mi történt! – rá kapom könnyes tekintetem. Az arcán igazi aggodalom látszik. Nagyot sóhajtok.

– Eszembe jutott anya… – ennyit mondok. Ő megértően bólint, és a hátamra teszi a kezét.

– Gyere ide – ennyit mond, majd magához húz. Beszívom mámorító illatát, és esküszöm minden gondom elszáll.

– Miért nem beszélsz velem erről? – kérdezi pár perc hallgatás után. Megforgatom a szemem.

– Mert nekem teher…

– Teher beszélni a gondjaidról? Nem értem.

– Nem akarok beszélni róluk, mert már elfelejtettem őket. Ez is csak…hébe -hóba eszembe jut, de ettől még felfogtam – miközben mondom, megremeg az ajkam. Igazából nem fogtam fel. Nem tudom, hogy nem emésztett még fel. Hiába érzem az ürességet, vagy, hogy a mellkasomban egy óriási kő van, a torkomban pedig gombóc…Nem tehetek ellene semmit. Semmi egyebet, csak, hogy várjam míg feldolgozom.

– Az egy dolog, hogy felfogtad…Fel is kell dolgozni – suttogja lágy hangon.

– Szerinted miattam halt meg? – kérdezem miközben felnézek rá.

– Mi?

– Szerinted én okoztam a halálát? – ismétlem.

– Miért gondolod ezt? – a keze végig simul a hajamon.

– Lehet annyira bosszantotta, hogy titokban kavarunk, hogy…

– Ne gondolj ilyenekre, ez egyáltalán nem így van! Nem miattad történt. Nem tudom mi lehet a dolog mögött, de ha ennyire igényled a választ, kiderítem – mondja miközben zsebre vágja a kezét. Jót tenne nekem, ha tudnám mi okozta a halálát? Valamilyen szinte biztos megnyugodnék. A másik fele pedig megrémiszt.

– Tegyünk pontot oda, ahova eddig vesszőt tettünk – bólint, aztán udvariasan ajtót nyit.

Lassan oda érkezünk, és amit elsőnek megpillantok egy hatalmas épület. Kiszállunk, Easton pedig bizakodó pillantással megfogja a kezem. Egy kicsit vissza tart a tudat, hogy Sarah is ott lesz. Viszont a dühöm iránta annyira felemésztő, hogy még a félénkségem is elijeszti. 

Amikor az épületbe érünk, egy csomó ember kerül a szemem elé, akiknek gép kattanása, és annak fénye világítja és torzítja el a fejüket. Gyűlölöm az újságírókat. Nagyot sóhajtok, Easton pedig észre veszi a gátlásom.

– Hogy bírod? Nem kell félj. Ezek körülöttünk csak kíváncsi emberek, akiknek a szemében igazi díva vagy – mosolyog rám. Ezzel adva egy kis magabiztosságot lépek bátrabban előre.

Beszállunk a liftbe, és imátkozok, hogy amíg felérünk a 120-dik emeletre, ne álljon meg a lift. Hirtelen egy kéz érintésére leszek figyelmes a hátamon. Eastonra kapom a tekintetem, aki kaján mosollyal méreget.

– Úgy látom, rád férne egy kis nyugtatás – mondja buja hangon, miközben közelebb hajol.

– Nem tudom miről beszélsz, mert én halál nyugodt vagyok – ez nem igaz. Valójában alig állok a lábamon. Az ajka az enyémre tapad, én pedig viszonzom. A keze a hátamról a mellemre téved, majd gyurmázni kezd vele. Az ajkát elveszi az enyémről, én pedig csalódottan felnyögök, hirtelen felnyögök, mert a nyakam szívni, harapdálni kezdi.

A valóságba már csak az ránt vissza, amikor a lift ajtaja kinyitódik.